Éppen hazafelé motoroztunk gyanútlanul egy átmeneti szállásunkra, Ranongban. Szokás szerint kinyújtott nyakkal, fejemet folyamatosan forgatva sasoltam mindent, szívtam magamba a látottakat, mikor megpillantottunk az út szélén egy kolostort, és T kérdezte, beugorjunk-e még oda egy percre. Naná! Imádom a kolostorokat, délen a tengernél nem sokban volt részem… Bár ismerte a helyet, de még neki sem volt fogalma, mibe fogunk belecsöppenni…

Egy kis érdekesség… Thaiföldön, Kambodzsában és Laoszban a kolostortemplomok elnevezése a vat vagy wat. Ezek buddhista szent területek, melyek részei egy templom, egy lakóépület és egy oktatási épület, és a követelmények szerint legalább három állandó szerzetes (bhikkhu) kell, hogy ott éljen. A szerzetesek élettere elkülönítve van a szent épületektől.

Amikor beléptünk a kolostor falai közé, inkább egy resortra emlékeztetett. Frissen festett falak, légkondis szobákra utaló ablakok, szökőkút, láthatóan gazdag, az eddig látott szerzetesi lakokhoz képest elkényeztetett körülmények tárultak elénk.

A szerzetesek éppen délutáni beszélgetéseket folytattak, de láthatóan nem zavartuk őket, ment tovább az élet, ahogy megjelentünk. Óvatosan, de biztosan merészkedtünk egyre beljebb, mindig érdeklődtünk, mehetünk-e tovább, engedékenyek és barátságosak voltak. Fontos tudni, hogy ezek szent helyek, általában zárt közösségek, és mi csak látogatók vagyunk, illik betartani az udvariassági formákat. Minden kolostor más, az adott pillanatban kell meglátnunk és eldöntenünk, mi az, ami még belefér, hogy ne lépjük át az intim határokat, pl. az sem mindegy, milyen napszakban megyünk.

Eléggé közel sikerült kerülnünk a bensőséges életükhöz, szobáikhoz… na meg a kakasokhoz, az egyik fa tele volt velük, és még létra is oda volt támasztva, hogy könnyebben feljussanak, na ilyet se láttam még! :)

Kicsit leültünk közben, hallgattuk, ahogy az egyik fiatal szerzetes tanítja a másikat szent szövegekre:

Egy idősebb szerzetes mindenáron a macskáját akarta nekünk megmutatni.
Azért szánjatok egy kis időt arra is, ahogy ül…

Sétáltunk mindenfelé, még hátra, a segítőkhöz is bekeveredtünk, ahol gyorsan egy thai férfi megtisztított nekünk egy padot, hogy üljünk oda és tudjuk élvezni a kilátást, nagyon kedvesek voltak.
Na így keveredtünk a kolostornak egy olyan eldugott szegletébe, ahogy lementünk egy lépcsőn, ami látszódik a képen a szerzetes mögött, ahová lehet egy turista nem merészkedett volna, de hát mi utazók vagyunk és kíváncsiak. :)

Néhány thai felnőtt és gyerkőc mozgolódott ott lent, nekik is feltűntünk, hogy teljesen tanácstalanok vagyunk, most mi legyen, illik, nem illik ott lennünk? Zavarodottan mosolyogtunk. Fűrészporos hangulatban hallottuk, ahogy egy szomszédos teremben serényen flexelnek valamit. Közelebb mentünk, egy koporsó volt, sőt, több koporsó… rádöbbentünk, hogy egy temetkezési helyen vagyunk. Szerintem minden az arcunkra volt írva…
A pár pillanatnyi néma csend után, hirtelen az egyik hölgy karon ragadott, egy pillanatra sem engedett el, és finoman berángattak bennünket  egy asztalhoz.  Ellentmondást nem tűrően, kedvesen a székbe parancsoltak bennünket, és egy szempillantás alatt a fél család körénk gyűlt, és többféle autentikus, dél-Thaiföldi fogást szervíroztak az orrunk elé. Szemem sarkából megláttam egy díszes koporsót, és szép lassan kezdett leesni, hogy egy éppen kezdődő halotti tor kellős közepébe csöppentünk, ahol valószínűleg nemrég a szerzetesek temetési liturgiát végeztek…

Vacsora közben finoman érdeklődtünk, és kiderült, a 89 éves nagymamát búcsúztatták. Elég szembetűnő volt, hogy a gyásznak, elmúlásnak nem igazán volt jele, a ruházatuk is teljesen hétköznapi volt, úgy viselkedtek, mintha ez a szituáció mindennapos lenne az életükben. Teljesen más volt a hangulat, mint nálunk Magyarországon. Valószínűleg a következő nap ugyanolyan lesz, mint a többi, de már abban a tudatban, hogy a nagyi szelleme ott van velük megkérdőjelezhetetlenül, hiszen itt Thaiföldön abban hisznek, hogy a lélek együtt marad a család tagjaival, és valószínűleg az otthoni szellemházikót is át fogják alakítani kicsit, az ő ízlése szerint.

Ebben a szürreális helyzetben az ember mit tud mondani?! Tassal jópárszor összenéztünk, hogy na, már megint hova keveredtünk, pedig csak beugrottunk körülnézni… szeretem az ilyen spontán helyzeteket. :)) amikor úgy éreztük, ideje távoznunk, udvariasan mosolyogva még tiszteletünket tettük a nagymami fényképénél a ravatalnál, a kezünkbe nyomtak pár cukorkát, és elköszöntünk.  Este volt már, mire kiértünk, és beszélgettünk, mert elgondolkodtattak bennünket az eseménynek.

Képzeljük el, ha a mi kultúránkban is hasonló lenne a felfogás, hogy a spiritusz tovább él, nem hal meg, csak leveti az elhasznált testét. Mi úgy nevelkedünk, hogy általában félünk a haláltól, elmúlástól.

Ott volt egy  fiatal szerzetes tanonc, aki a szent szövegek tanulása közben még felveszi a mobilját, aki  éppen átalakulóban van…
Ott volt a már buddhább idős szerzetes, aki belefeledkezik a macska békéjébe…
Ott volt a nagyi, aki a halálával eggyé olvad az örökkévalósággal…
És ott voltunk mi, a megszeppent külföldiek, akik végignéztük ezt az egész folyamatot, egészen rövid idő lefutásával.

Az ezerarcú Thaiföld megint egy új arcát, személyiségét mutatta meg nekünk azáltal, hogy bevetettük magunkat az ismeretlenbe…

Viki

Ranong, Dél-Thaiföld