2016. okt 19.

Mesterszerepeink

írta: UtazOhm
Mesterszerepeink

Napjainkban nagyon sokan keresünk segítségül hívva egy utat, módszert, vagy akár többet is annak reményében, hogy egy boldogabb, harmonikusabb életet élhessünk, vagy éppen zátonyra futottunk életünk tengerén és megoldásokat várunk. Mindegy, hogy egy célt tűzünk ki, vagy szeretnénk önmagunkat megismerni, fejlődni, változni, vagy egy már kialakult trauma, betegség miatt fordulunk gyógyítókhoz, mesterekhez, tanítókhoz, jósokhoz… elindulunk valamilyen irányba, és nem is sejtjük az út elején, mi vár ránk.

Jómagam is évek óta foglalkozom emberekkel, mint jógatanár és életmód-tanácsadó terapeuta, miközben ugyanúgy én is eljárok másokhoz, de ezt sokan nehezen akarják elfogadni és jönnek a nemááááár, te mész masszőrhöz, terapeutához, kineziológushoz, ideoda??? egy jógaoktató?  hát nem tudsz magadon segíteni? stb…. pedig bizony, sokan talán be sem vallják közülünk, de nekünk is szükségünk van időközönként segítségre, útmutatásra, frissítésre. Minden segítő szakmában kötelezővé kellene tenni, van ahol ez így is működik szerencsére, hogy rendszeresen őket is meghallgassa valaki, kiadhassa magából a feszültséget, terápiákon vegyenek részt.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor úgy érezzük, már kevesek vagyunk egyedül felállni, nem bírjuk motiválni magunkat, elmegy az életkedvünk, érdemes ilyenkor nem szégyellni segítséget kérni. Sokszor egy nagy baráti, tisztító, kihányós beszélgetés is helyrebillentheti az ember lelki békéjét, megkönnyebbülünk.

Nekem is vannak mentoraim különféle helyzetekben, itt Magyarországon is, akiket közülük mesteremnek tartok, ráadásul engem is egyre többen neveznek annak. Bevallom, zavarban voltam először, ááá, hogy lennék már az, kevés vagyok én ahhoz stb…
Régebben a Mester kifejezést teljesen félreértelmeztem valószínűleg a külvilág befolyásolása által, hisz őket egyfajta misztikus köd, elérhetetlenség jellemez. Lehet engem is? :D
Aztán rá kellett, hogy jöjjek az évek során, hogy az én olvasatomban mindannyiunknak vannak mesterei, és mi is azok vagyunk valakik számra. Erről, szubjektív véleményemről és személyes tapasztalataimról fogok most írni…

MESTEREIM THAIFÖLDÖN, INDIÁBAN

Szerencsés „véletlenek” során volt lehetőségem arra, hogy Thaiföldön és Indiában több magasan kvalifikált mesterrel találkozzam. Mondjuk ez is szubjektív, kinek mit jelent ez.  A kint töltött hónapok egyik fő motivációja ez volt, tanulni, tapasztalni, töltekezni.

Több tanítót, szerzetest mi magunk kerestünk meg, így ismeretlenül, akik készséggel voltak segítségünkre, örömmel adtak nekünk tanításokat. Ami segítés messze nem a hittérítésről szólt, hogy áttérjünk a buddhizmusra, hanem hogy az emberek boldogságát segítsék, főleg nekünk, nyugati embereknek. Olyan technikák gyakorlott tanítói ők, ami egy alapvető buddhista hozzáállást segít megadni számunkra, nyugatiak számára, ami alapján mindenki a boldogságot keresi, és a szenvedést szeretné elkerülni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Általában mindenkit fogadnak, elérhetőek, hétköznapiak, nem spirituális gőgtől elszálltak. Van, akihez előre be kell jelentkezni. Sokszor itthon túlmisztifikáljuk őket, ott pedig teljesen természetes volt, hogy pl egy Rinpoche szobájában teázunk, miközben tanított bennünket, mi pedig bartelban angolul a chatelés világába vezettük be…

Thaiföld legszentebb dzsungel kolostorában, Suan Mokkh-ba, melynek neve mindent elárul: "The garden of liberation", A felszabadulás kertje, Achan Po főapáttal találkoztunk, meditáltunk:

Wat Chedi Luan templom, Chiang Mai, egy hónapot töltöttünk ebben a városban, és szinte naponta bejártam a délutáni szertartásokra, meditációkra. Patakokban folyt rólam a víz, olyan hőség volt bent, de ilyen pillanatokban az embert ez nem igazán zavarja, máshová helyezi a fókuszt:

Tummarat Gornmakiaw, Chiang Mai
 A kor egyáltalán nem számít, hisz egy 26 éves thai szerzetes tanított bennünket, de sok dologban jóval többet tudott, egyértelműen bölcsebb volt, mint mi. Látni lehetett benne a határozottságot, a bizonyosságot, a hitet, a megtapasztalásokat, mindezek ott csillogtak a szemeiben, nem lehetett nem észrevenni. Tummarat, akire ha csak rágondolok, azonnal mosolyra húzódik a szám, vagy sokszor nehéz helyzetekben felidézem a tanításait, azóta is tartjuk a kapcsolatot, és kérek tőle tanácsokat is.

Mégis, mivel még ritkán tanította angolul a Therravada buddhizmus tanításait és gyakorlatait, ezért először látszódott rajta a feszültség, az izgatottság, hogy képes-e arra, hogy tökéletesen megoldja a feladatokat, ami elé állítottuk. Remegett a szája is, javította az angolját, leste a szótárat, puskázott… nagyon emberi, és esetlen volt, ugyanolyanok, mint amilyenek mi vagyunk.

Legtöbbször a délelőtti program az volt, hogy reggel elmentünk a templomba meditálni együtt, vagy éppen egyedül, utána ettünk egy fincsi forró noodle soup-ot, levest reggelire, majd tanításokat kaptunk a templomkertben.

Tummarattal volt szerencsénk egy fontos szertartáson is részt venni, amikor is évente egyszer bevonulnak a gyerekek a kolostorba, erre nagy ünnepségeket rendeznek a városban. Barátunk végig vezetett bennünket és sok érdekes információt is átadott közben.

Wat Suan Dok kolostorának Főapátja, Phra Saneh Dhammavaro, aki a Thai király tanítója is volt, buddhista meditációkat, tudati technikákat, a thai hozzáállást tanította nekünk egy délutánon keresztül a maga 50 évnyi tanítási tapasztalataival. Teljesen „véletlenül” sikerült vele találkoznunk, direkt nekünk hívták oda, pedig mi csak egy szimpla monk chatre készültünk, amikor is fiatal szerzetesekkel cserélhetjük ki a tudásunkat, ők angolul szeretnének tanulni, mi pedig a buddhizmus és egyéb kérdéseinkre kapunk válaszokat.

India, Chamtrul tibeti Rinpoche (legmagasabb szintű mester, professzor), aki nemzetközi tanító világszerte, a Dalai Láma tanítója is, egyhetes kurzusokat tartott:

dsc_0535_1.jpg

India, Szadhu (Szent ember), akivel a vonaton futottunk össze. Varanasiba, a szent városba vonatoztunk a Gangesz partra. A többezer ember közül éppen mellém ült le és beszédbe elegyedtünk, egy angolul beszélő indiai srác tolmácsolt, és pont egy jógi Szadhu volt, számomra mint jógaoktatónak ez igencsak izgalmas összetalálkozás volt.

dsc_0399.jpg

Beszélt mindenről, ami belefért egy állomásnyi időbe. Patanjaliról, a kaphalabáti légzésről… aztán mielőtt leszállt, a fejemre koppintott, mormolt valami mantrákat, megáldott, és eltűnt. :)

Jóga Varanasiban, Gangesz part, itt éppen a Tratak gyakorlatot mutatja a Szadhu egy jógateremben. Ez egy mentális tisztító gyakorlat, amikor is egy pontra fókuszálunk, mely segíti a koncentrációt, tisztítja és lecsendesíti a gondolatokat.

Ilyen utakon lehetett eljutni egy jógaterembe:

Dharamsala, Kenrinpoche Sherab Yeshe, tibeti Rinpoche, akitől jógát, légzőgyakorlatokat sajátítottam el, és sokat beszélgettünk a tibeti emberekről, helyzetről is. Ő volt, akit rendszeresen chatelni tanítottunk a szobájában, teázás közben. Még sosem hallottam olyan Rinpochéről, aki jógát is oktat:

Számos egyéb tanítóink is voltak a hétköznapokban, akiktől fontos üzeneteket, tanításokat kaptunk, mint pl Mr Po, a thai kisboltos és halász… a thai boksz edzők… a thai néni, aki fantasztikus ételeket főzött… a 30 órás vonatút eseményei, résztvevői… Ázsiában szinte mindenhol ott van a tanítás, bölcsesség, szerintem aktívabban, mint nálunk, csak figyelnünk kellene és nyitottá válnunk.

TÉVES KONCEPCIÓK

„Az ember soha ne adjon másoknak olyan problémához tanácsot, amelyet önmaga sem tud megoldani.” –Müller Péter

Mióta Thaiföldön voltam, és főleg mióta sokat beszélgettem szerzetesekkel, akik nem megjátszott alázattal meséltek, adták át tudásukat, mindezt megingathatatlan békében, komolysággal, de mégis gyermeki ártatlansággal, csibészséggel… még inkább felteszem magamnak a kérdéseket.
Minél többet hallgattam őket, annál inkább úgy éreztem, mennyi mindent nem tudok, úgy igazán, szívből, lélekből megtapasztalva, meg amúgy is… és hogy mennyire vagyok hivatott itthon oktatni.

Aztán arra is rájön az ember, hogy nem tudhat mindent, vannak bőven hiányosságaink, de legalább abban legyünk felkészültek, tapasztaltak, amiben másoknak a segítségére vagyunk, hisz egy tanítónak, gyógyítónak hatalmas felelőssége van, jól meg kell gondolnia, mit mond vagy csinál. Sajnos ebben a spiri szakmában, egyre többször hallani olyan eseteket, és már én is belelátok a témába, hogy néhány tanító, gyógyító visszaél manapság a labilis, érzelmileg sérült kliensek aktuális állapotával, manipulálnak, kihasználnak... Főleg ők, akik ismerik az emberek lelkét, működésüket, hisz ez a szakmájuk, hatalmas károkat okozhatnak! Ez legyen minden segítő szakmában tevékenykedő embernek a saját lelkiismerete, mi alapján tevékenykedik.
Sokszor tapasztalom itthon is, hogy önjelölt tanítók, mestereknek mondott hétköznapi emberek valódi, megélt tudás nélkül hirdetik az igét, de olyan jól előadják magukat és felépítik az image-üket, hogy nem veszik észre az emberek, mi van a színfalak mögött...

Van, hogy előítéletekkel, elvárásokkal vagyunk a segítők, gyógyítók iránt, aztán sokszor jön a kiábrándulás, mert kiderül, ők is csak emberek, nem szentek. Ha azok lennének, valószínűleg már nem köztünk járkálnának.
Főleg a spiritualitásban, ami szerintem manapság már egy egészen elcsépelt szó, és nem a valódiságát mutatja, azt gondolják sokan, hogy valamilyen területen tanító, gyógyító szakember minden napja harmonikus, tökéletesen egyben vannak. Pedig ez nem feltétlenül így van… Mindannyiunknak megvannak a saját terhei, feladatai, amiben fejlődni kellene. Csak azért lássuk be, sokszor szeretünk azonnal ítélkezni, véleményt alkotni a mi elképzeléseink szerint, ami nem biztos, hogy mindig a valóságot fedezi.
Volt, hogy bennem is csalódott már tanítványom, mert rámhúzott olyan elképzeléseket, elvárásokat, koncepciókat, melyeket ő maga gyártott rólam, jobban mondva arról, hogy egy jógaoktatónak milyennek kellene lennie. Rólunk is azt gondolják, hogy reggeltől-estig frissek, üdék vagyunk, sosem betegszünk meg, nincsenek problémáink, mi nem hibázhatunk… persze erre törekedünk, és ezért is jógázunk, de mi is ugyanúgy haladunk az úton, mint bárki más. Tény, hogy a legnagyobb hitelesség szerintem a példamutatás, az, hogy amit tanítunk, azt éljük is. Lehet, másban még gyerekcipőben járunk mi is, de jobb esetben arról nem is prédikálunk, csak amiről már saját tapasztalataink vannak. Fontosnak tartom, hogy ne okozzunk kárt másoknak, és természetesen magunknak sem.

Vannak olyan időszakaink, amikor bénázunk, nem úgy mennek a dolgok, semmi sem megy jól… És a „nagy Mesterek”, szerzetesek is bénáznak valamiben, pl olyan élethelyzetbe kerülhetnek a kinti világban, amit még nem ismernek, amiben még nincs tapasztalatuk. Ebben semmi meglepő vagy rossz nincs. Ők is képesek segítséget kérni másoktól, akár tőlünk nyugati emberektől, leszállnak a magas lóról, amire valójában fel sem ültek, csak mi gondoljuk ezt a messzeségből. Képesek magukon nevetni, ha elrontanak valamit, felnéznek a tanítványokra, ha bármi újat tudnak nekik mondani, mutatni. Akkor hirtelen a tanítóból tanítvánnyá változnak...
Kivételek persze mindig vannak.

AZ ÉLET MAGA IS TANÍTÓMESTER

Lehet valaki mester egy életen át, vagy rövidebb ideig, akár csak pár hónapra, hétre, napra, egy beszélgetésnyi időre… vagy akár egy pillanatra is!

Volt, hogy Thaiföldön egy kétórás jógaórán volt mesterem egy thai jógaoktató hölgy, a maga 35 év tapasztalatával, de többet nem találkoztam vele, mégis olyan érzéseket, gondolatokat indított el bennem, melyek előbbre vittek.

Mindannyian „mesterek” vagyunk valamiben. Abban, amiben jók vagyunk, amit szívvel-lélekkel, alázattal képviselünk és teszünk az életben. Lehet akár parkettás mester valaki, és a jógaoktatót űbermisztikusnak tartja, pedig a saját szakmájában ő ugyanolyan „mester”. Thaiföldön van erre egy sokatmondó mondás: same-same but different, ami annyit jelent, hogy minden valahol ugyan az, de mégis teljesen más.

A leckék, tanítások sokszor meglepetésszerűen, észrevétlenül kúsznak az életünk mindennapjaiba. És mindegy milyen nemű, hány éves, hogy hívják, honnét jött, milyen szituált…
Vajon észrevesszük-e ezeket a pillanatokat? Lehet, hogy nem azonnal, hanem később, akár hosszabb idő elteltével esnek le az akkori tanítások mondanivalói, hogy olyan nagyot koppannak, és jön az „aha” élmény? Bárhogy megeshet… mindegy is, mikor és hol történik. Az a lényeg, tanulunk-e belőle? Ha nem, hányszor esünk még ugyanabba a hibába, élethelyzetbe?

Előbb utóbb önmagunk mestereivé kellene, hogy váljunk, hisz, ahogy thai szerzetes mesterem is mondta, Buddha sem segített az embereken, hanem csak utat mutatott. Hogy az információkkal mit kezdünk, élünk-e velük, az már csak a mi választásunk, döntésünk.

Talán érdemesebb lenne nem a mestert keresni, és tőle várni a tanítást, hanem a tanítást keresni, mert az mindenhol, mindenben, mindenkiben megtalálható, és bármikor életre kelthető. Vannak helyzetek, amikor nagyon sokat tudnak segíteni nekünk, kézen fognak, elindítanak, de néhányan elkezdenek függővé válni a terapeutáktól, tanácsadóktól, különféle oktatóktól. Ettől óvakodni kellene, mert máskülönben nem találunk vissza önmagunkhoz, ami aztán a gyökeres változást, felismeréseket megadhatja.

"Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott."
-Paulo Coelho

Az igazi, őszinte válaszok ugyanis bennünk vannak… számomra már nem kérdés.
Ráébredünk belső forrásunk erejére, mivoltára, minőségére, és rájövünk, valójában mi magunk vagyunk a legnagyobb mesterek a saját életünkben.

Csak valljuk be, sokszor azonnali változást, megváltást akarunk türelmetlenül. Mászkálunk egyik tanítótól, terapeutától a másikig, tanfolyamokat végzünk, nincs vége a szomjúságunknak, mert a változás mégsem történik meg. Ilyenkor általában a segítőt hibáztatjuk, hogy nem jó, amit csinál. Ilyen van, és értelmetlen tanfolyamok is. Olyan is van, hogy az egyik szakember, oktató másnak nem jött be, nekünk viszont tökéletes.

Néha megállhatnánk és rápillanthatnánk arra is, teszünk-e önmagunkért egy lépést is, hogy elinduljon a gyógyulásunk, változásunk? Ha kapunk házi feladatot, instrukciókat, technikákat, vajon felhasználjuk, megcsináljuk-e? Dolgozunk magunkon? Ezen néha érdemes elgondolkodnunk, mielőtt csak karbatett kézzel várjuk a megváltásunkat… és nem utolsó sorban, eljön-e az az idő, amikor végre felvállaljuk a felelősséget saját életünkért, vagy mindig másokat akarunk hibáztatni a boldogtalanságunkért, szenvedéseinkért? Eldobjuk-e valamikor a mankókat, és elkezdünk végre a saját lábunkon járni?

Remélem, segítségedre váltak a leírt gondolatok, témák, és előbbre visznek utadon. Áldás!

Szeretettel: Viki

Szólj hozzá