2018. ápr 11.

Repül az idő... – interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

írta: UtazOhm
Repül az idő... – interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

2. rész – Amikor egy gyermekkori álom valóra válik

Először is köszönöm szépen a rengeteg pozitív visszajelzést az ötletért, hogy „interjút” készítek Édesapámmal, az üzeneteket is átadtam neki, nagyon örült.
Az első részben leginkább arról írtam, hogy nagy általánosságban milyen volt katonagyerekként, egy vadászpilóta gyermekeként felnőni, a mi szemszögünkből.

Azt már az elején szeretném elmondani, hogy ha esetleg pilóták, katonák is olvassák ezeket a sorokat, ezt ne olyan „szigorúan” tegyék, mert én direkt nem technikai, katonanyelven írok, és ha véletlenül el is írok egy számot, adatot, az miattam volt, van, lesz. :) Szeretném kicsit a témát közelebb hozni a civilekhez is. Kérdéseimet is egy kívülálló szemszögéből fogom feltenni, egyszerűen, valójában amolyan apa-lánya beszélgetések ezek, és ő is így igyekszik válaszolgatni, hogy számomra is érthető legyen...

Már izgatottan vártam, hogy hazamenjek Pápára, és elkezdhessem Apu interjúját. Tudta előre, mert jeleztem neki, hogy jött ez az elvetemült ötletem, hogy meséljen, én meg leírom a blogomba. Mire hazaértem, már készült, összeszedett fotókat, mutogatta  a plecsnijeit, kitüntetéseket, okleveleket stb...
Majd beült a foteljébe, ahol a legtöbb időt tölti, leraktam elé a diktafont, és elindult az órákig tartó beszélgetés napokon át, amíg otthon voltam... bevallom nagyon érdekel a téma, főleg mert szeretném megtudni, hogy mi történt vele, hogy élte meg a fiatal korát, amikor mi még meg sem születtünk. Úgy elrepült az idő a beszélgetések közben, mint ahogy a sorozat főcímében is benne van, és csak mesélt és mesélt, én meg lelkesen ittam szavait, kérdezősködtem, kíváncsiskodtam.
Ezeket az órákat, pillanatokat (is) örökre bevésem az emlékezetembe... és ezt minden drámai hatás nélkül írom.
1962_szu_motoros_jak_18.jpgMielőtt belecsapunk, egy részletet szeretnék idézni Apu egyik leveléből, amit aggódó szüleinek küldött 20 évesen 1962-ben a SZU-ból (Szovjetúnió), amikor elkezdődött a pályafutása. Köszönöm Keresztanyámnak, Apu hugának, hogy rendelkezésemre bocsátotta ezt az írást. Személyes, többoldalnyi levél, számomra megható volt elolvasni, amiből most derült ki számomra, hogy mennyire elhivatott volt Apu, és hogy sikerült beteljesítenie gyermekkori álmát:

„ ... Ja igen, hogy még gondoljam azért meg a dolgot, amíg nem késő? Mint tudjátok, ezt a pilótásdit nem most találtam ki, már régen az akartam lenni, s nagy nehezen sikerült, mégpedig olyan helyre bejutnom, ahonnét több száz embert küldtek el...

Nagyon nehéz, és veszélyes úton indultam el, de ezt mind le lehet győzni akkor, ha az ember élethivatásának tekinti a repülést. Sokan szeretnének repülők lenni, de itt nagyon kiválogatják az embereket...

Tudom, nálunk az egészség az első, s lehet, hogy 3-4 év múlva nem leszek alkalmas minden típusra, de akkor sem fogok elkeseredni, mert tudatában leszek annak, hogy  ezt én választottam így, én akartam pilóta lenni. Viszont az ember tud az egészségére vigyázni, megfelelő figyelmességgel. Remélem, nálam se lesz semmi baj...!

Igen, Ti féltek, hogy mi lesz a további sorsom, de hisz ezt meg is értem, s gondolom az aggaszt benneteket a legjobban, hogy napról-napra repülőgép szerencsétlenségeket lehet olvasni a sajtóban. Sajnos az ilyen is előfordul.

Hosszú az az út, melyet kiválasztottam, s melyre (ha nem jön közbe valami) elindulok. Messze leszek Tőletek, messze a barátoktól, az országtól, s néha gondolom nagy honvágyat is fogok érezni ezek után. Nem láthatom majd a Balatont – de láthatom  a tengert. Nem láthatom Pestet – de láthatom külföldet, de nem is ezért megyek én oda, hanem azért, hogy mire hazajövök, pilóta legyek. Ha ezt el fogom érni, úgy gyermekkori álmaim valóra fognak válni, s nem mondhatom azt soha, hogy nem engedtetek erre a pályára.

Most még kicsit furcsa, hogy nagyon sok mindenről le kell mondani a cél érdekében, de ezt meg lehet szokni, és meg is kell, hogy repülhessek, hogy repülő legyek...”

Először is, tisztázzuk... én mindig csak annyit hallottam kiskoromtól fogva, hogy a vadászpilótákat „a hajózók” névvel emlegetik, és akkor még nem is találtam furcsának, természetes volt... De honnét jön ez az elnevezés?

Hát igen, ez tényleg furcsa, mert az autóversenyzőket meg sokszor pilótáknak nevezik, de miért...? –nevet fel apu.
Ezt a kifejezést már a régi idők hozták magukkal. Talán onnét ered, hogy valójában olyan, mintha a levegőben úszna a gép, ezért használják a léghajózás nevet is.

Hogyan kezdődött a pályafutásod, miért lettél pilóta? Milyen út vezetett idáig?

Ahogy szokták mondani, „a pilóta nem az anyja hasában születik botkormánnyal”.
A repülést meg kell tanulni, de természetesen nem árt, hogy érzéke is legyen hozzá az embernek. Aztán egy idő után belejön, megizmosodik, megerősödik.

Általános iskolában elolvastam azokat a repülős könyveket (mutatott a polc felé), melyek a szüleimnél voltak, valójában ezek inspiráltak. Ott vannak még vitéz Somogyvári Gyulának is az irományai (az íróval mi valamilyen rokonságban voltunk állítólag), aki el akarta vinni apámat, nagypapátokat pilótának. De én ezt csak később tudtam meg.

Salgótarjánban jártam középiskolába, gépipari technikumban érettségiztem.

img_20180407_094728_hdr_copy.jpg

A közelben volt egy Hasznos nevezetű falu, ahol a Nógrád megyei MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) vitorlázó repülőtere üzemelt. Egy barátommal elmentünk repülő orvosi vizsgálatra, az sikerült, és az elméleti képzés után, ’58 tavaszán kezdtünk el repülni suli mellett 17 évesen, vitorlázó gépeken.
(A képek közül a motoros egy PO-2-es vontatógép)

Minden vasárnap 30 km-t tekertem Szécsényből, akkor ott laktunk, úgy jártam át biciklivel a reptérre. Egy olyan járgánnyal, amit fater szerzett még a háborúban, majdnem szétesett alattam, fék se volt rajta, csak a vázon kívül kormány meg pedál, sokszor lapos kerekek.

Érettségi után aztán innét a klubból jelentkeztünk a Repülőtiszti Főiskolára. Jöttek a katonaságtól, ellenőrizték az öregeket is, hogy szülői engedéllyel repülök-e stb... ők nagy nehezen ráálltak, hogy elmehetek. Majd behívtak bennünket orvosi vizsgálatra Budapestre, kb. 120 sráccal együtt, az egész országból toborozták az embereket. Az orvosin megfeleltünk, ezután összecuccoltunk, Tapolcára kellett volna mennünk, hogy elkezdjük a kiképzést... Hárman voltunk, az egyik srác apukájának volt egy Moszkvics 413-asa, alig tudott sebességet váltani rajta, de felvitt bennünket Budaőrsre, a központi laktanyába, eligazításra. Ott kiállt egy őrnagy, hogy na mindenki menjen a fr..ba haza, mert nem lesz kiképzés Tapolcán, majd szólunk, ha igen. Hallottad volna azt a káromkodást... mert sokan felmondták az állásukat, lakhelyüket azért, hogy pilóták lehessenek... Na, bőrönd vissza a Moszkvicsba, aztán mentünk haza.
Hát akkor most mi legyen... Bementem az iskolába, mondom a direktor úrnak, kirúgtak a katonaságtól, csináljon már velem valamit. Azt mondja, elmész Egerbe, elintézem. Ott el is kezdtem dolgozni júliusban egy esztergályos üzemben... Közben mégis megjött a behívó Szolnokról, hogy mehetek pilótának. Na, most aztán volt a nagy dilemma. Mindenki marasztalni akart, nehogy elmenjek katonának, de végül fogtam magam, és bevonultam 1961. szeptember 1-jén, a már átminősített szolnoki Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára. Előtte oroszok voltak ott, úgy nézett ki a terep, mint a tyúkól. Három előttem lévő csoport volt, ők még Tapolcán tanultak. Szolnokon mi voltunk az első bakák, kúsztunk-másztunk a paradicsomföldeken, ez kb. egy hónapig tartott, majd növendékek lettünk, és elkezdtük az elméleti kiképzést a JAK 18-ra. Szandaszőlősön volt a gyakorlati oktatás, ez egy füves reptér. Itt dőlt el, hogy 60 emberből ki az a 35, aki megfelel és megy ki külföldre. Jajj, szegény Peti barátommal mi voltunk a leghülyébbek oroszból, gondoltam mi tuti nem kerülünk ki, de aztán olyan jól ment a repülés, hogy beválogattak bennünket is.

Egy évet voltunk Szolnokon, utána mentünk a SZU-ba 3 évre tanulni, ahol megkaptuk a műszaki és a gyakorlati kiképzést. 3 év után hazajöttünk, és Szolnokon felavattak bennünket, de nem ám olyan parádéval, mint mostanság, hanem ahogy mutattam neked fotón, a két hangár között verték a vigyázzt.

szolnok_hangar.jpg

Milyen volt az élet ott kint a messzeségben?

Három helyen voltunk oktatáson a SZU-ban: Batajszk, Primorsko Akhtarsk, Kuscsevszkaja (itt végeztünk).
A repülés mellett még ejtőernyővel is kellett ugrálnunk, hozzá tartozott a kiképzéshez.

Körletekben laktunk, volt, hogy olyan helyen, ahol két pokróccal és a téli hajozó báránybéléses ruhánkban aludtunk, annyira fáztunk. Reggelre volt, aki kissé havasan ébredt, mert befújta a szél a vészkijárati ablakon át, ami újságpapírral volt szigetelve.

korlet_primoszko_ahtarszli_62.jpg

laktanya_batajszk_62_copy.jpg

Milyen ruhátok volt?

Rohadt nagy zsákokkal indítottak útnak bennünket itthonról, a csizmatalptól elkezdve mindennel felszereltek bennünket, kabát, csizma, repülős bőrcipő... A magyar egyenruha eléggé szegényes volt még akkor a többiekéhez képest. Pl. zokni helyett kapcarongyot kellett rátekerni a lábunkra, szakszerűen, máskülönben feltörte a lábunkat. Volt téli meg nyári változat is.

szu_azovi_tenger_64.jpg

Milyen nyelven tanultatok?

Először oroszul tanultunk mindent, nyomták belénk, orosz anyanyelvi tanáraink voltak. Közben alaki foglalkozásokban is részesítettek bennünket, tudod, jobbra át, balra át. Mikor mondta a parancsnok, hogy jobbraaaaát, akkor mindenki balraátot csinált, na annyira tudtunk oroszul.

Itt felkacagtam... :)

Milyen nemzetiségű srácokkal tanultatok együtt?

Ez egy nemzetközi iskola volt, azoknak, akiknek nem volt pilóta kiképző iskolájuk, ide vezényelték. Kubaiak, vietnámiak, venezuelaiak, laosziak...
Jó barátságban voltunk a kubai srácokkal, akiknek konténerekben, havonta küldött Fidel Castro mindenféle cuccot, cigit, szivart, kubai fehér rumot.., ezeket velünk is megosztották. Mesélték, hogy náluk úgy zajlott a felvételi, hogy aki felért egy nagy hegy tetejére teljes menetfelszerelésben -30 emberből kb. 2-3-nak sikerült-, azok mehettek el az orvosi vizsgálatra.
Nagyon bírtuk őket, bármin zenéltek, ami a kezük ügyébe akadt, pl. fakanállal ütötték az éjjeli szekrényt, mindig megvolt a zene, a vérükben volt a ritmus.
Szoktak bunyózni is az oroszokkal (akik féltékenyek voltak), mert a helyi csajoknak nagyon bejöttek a jóképű srácok – nevet fel Apu...
Ja és kétszer buliztuk át a szilvesztert a Kuba és SZU közötti időeltolódás miatt...

Miket ettetek?

Leginkább a kotlett-nek nevezett orosz kaját, ez egy fasírozott. Kb. minden nap azt kaptuk, ami már olyan rossz volt az egyik helyen, hogy ültünk, feldobáltuk a plafonra, és ottragadt. Sztrájkoltunk, hogy nekünk ne adjanak már többet ilyet. Aztán volt egyszer olyan zöld színű tojásos omlett, hogy reklamáltunk, a szakács meg csak annyit mondott, hogy hát sok zöldséget ettek a tyúkok.
Tömérdek levest adtak, bab, káposzta, krumpli, uborka, cékla... Olyan túl sok babot mondjuk nem kaptunk, max hétvégén, mert akkor azzal ment volna  a repülő. :D
Szerettem a sültkrumplit, hajozó csokit, pürét, sült húsokat.

Kaptatok valami fizetést, vagy zsebpénzt, miből éltetek?

25 rubel zsoldot kaptunk havonta, amit az attasé küldött Moszkvából. Mindig össze is gyűjtögettük a pénzt, spóroltunk.

Anyám, nagymamátok, volt, hogy sót csomagolt nekem, nagy kincs volt abban az időben... belerakta a bőröndömbe. A nagy katonai zsákunkkal, és két nagy bőrönddel mentünk. Az egyikben szalámik, rúd kolbászok, a másikban tűsarkú női cipők.

Hát azok minek kellettek? – felröhögtem...

Az orosz csajok rendelték, mert kint nem voltak még ilyen cipők. Imádták, elkapkodták, alig várták, hogy menjenek a magyar pilóták. Olyan piacokat rendeztünk, hogy csak na. Itthon 140 Ft volt egy pár cipő, kint sokszorosáért adtuk el. Abból vettem kint egy vadiúj Jawa motort, vasúti kocsival hozattam haza egy ládában, aztán eladtam. 18.000 Ft volt annó az ára Magyarországon. Ezt a pénzt odaadtam nagypapának, tőle meg megkaptam a trabantot, az volt életem első kocsija.

1965_elso_kocsija_apunka.jpgHoztam haza rakéta márkájú porszívót, Harkov villanyborotvát, még ilyen nem is volt annak idején itthon. A rengeteg orosz pacsulit, anyám nem győzte eladni őket, abból lett forint, amiből megvette a berendelt női cipőket. Én csak hazajöttem, addigra megvolt minden, amit vittem a SZU-ba. Összehangolt munka volt ez.

Mennyit jártatok a SZU-ból haza, és a szüleid hogy viselték?

- Hát írtam a leveleket, abban az időben csak erre volt lehetőség. Évente általában 2-szer hazajöhettünk, meg volt határozva, mennyi időt kell lerepülnünk, milyen feladatokat kell végrehajtanunk, és ahogy befejeztük, általában augusztus elejére, utána jöhettünk haza egy hónapos nyári szabadságra.

Ti ezt hogy éltétek meg, hogy sokat voltatok távol a családtól?

Nem volt más választásunk, katonák voltunk, ha jött a parancs, menni kellett...

 

... és Apu csak mondta és mondta...

A következő részben a repülés világáról kérdezgetem őt, ezzel folytatom.

Szeretettel: Szelle Viki

2018. április, Pápa

Szólj hozzá