2018. ápr 22.

Repül az idő... – interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

írta: UtazOhm
Repül az idő... – interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

4. rész - Vissza a föld alól

Kedves Olvasók, folytatódik a cikksorozat... de ez a rész kicsit rendhagyó az előző háromhoz képest. Igazi Szelle csapatmunka, mert Bátyám írt meg régebben novellaszerűen egy történetet Apu elbeszélései alapján, amelyben életveszélyben volt, én meg teret, helyet adok ennek közlésére a blogomban.

Jópár komment és üzenet érkezik. Van, aki magassági métereken vitakozik, merthogy -szerintük- nem igaz, amit Édesapám állított… de többen vannak, akik az emberi oldalát (is) nézik az írásaimnak, azt, hogy ezek valójában miért születtek meg, és főleg, hogy mi születik mindeközben, ahogy egy apa beszélget a lányával, és rendeződik a kapcsolatuk…

„Szia! Nagyon szépen köszönöm ezt a 3 bejegyzést - remélem lesz több is!
Én magam is katona/vadászpilóta gyerek vagyok, de nekem kimaradtak az életemből ezek a beszélgetések apámmal. Nagyon hálás vagyok, hogy a te szemüvegeden át azért kapok egy kicsit nagyobb rálátást az ő világára, amire már sajnos önerőből nincs lehetőségem!”

Ezt egy vadászpilóta küldte:

“…Végezetül szeretném a legnagyobb elismerésemet kifejezni, ilyet még senki nem csinált, hogy valaki az édesapjával egy szinte egész életet, pályát átfogó riportot készítsen! Nagyon jó, nagyon emberi! :) További jó munkát! ” 

Most jöjjön a történet, jó olvasást!


Vissza a föld alól

*** 

     A 60-as évek végén, amikor még fiatal vadászpilóta voltam Pápán, századunk nappal, jó időjárási viszonyok között, éles lövészetet tervezett a nagyvázsonyi lőtéren. A sorszámozott célokat, melyek között éppúgy voltak tankok és lövegek, mint vadászbombázók, élethű nagyságban sárga homokkal rajzolták a talajra és ökölnyi nagyságú kövekkel rakták körbe, így azok jól láthatóak voltak a lőtér kiégett, szürke talaján. Mivel az akkori MiG 21-eseken alkalmazott fedélzeti technika nem tette lehetővé a földi célok szelektív kiválasztását, továbbá az automatikus rávezetést és céltartást sem, a pilóta elsősorban csak saját, repült órák során megszerzett képességeire, ösztöneire, éles -és térlátására hagyatkozhatott. A ma elterjedt számítógépes szimulátor programok egyre tökéletesebben képesek utánozni, szimulálni a repülőgép mozgását és nem vitás, hogy fiatal ismerőseim néhány órás gyakorlás után kényelmes székekben ülve, esetleg kólát kortyolgatva, a végtelenített élet opciójával felvértezve profi pilótákhoz híven mozgatják a „szoftvermadarat” a virtuális égbolton. Bármennyire is közhely, a mi valóságunk a 60-as, 70-es években teljesen más volt, nem álltak még rendelkezésre olyan szimulátorok melyeken a pilóták élethű, bonyolult repülési helyzetek sokaságát lettek volna képesek gyakorolni az élesben végrehajtott feladatok előtt.

     Egy igazi forró nyári napon, amilyen a kérdéses lövészet napja is volt, a gyakran 50-60 fokos kabinban a pilóták több liter folyadékot is vesztettek egy-egy repülés alkalmával miközben szemükbe, csutorájuk (oxigén maszk) alá csorgott a veríték. Csak egy elgondolkodtató és talán kellően szemléletes példa: mialatt a repülőgépvezető mondjuk 2 másodperc alatt letörli verejtékező homlokát és a szemeit megdörzsöli, addigra a 800 km/h –val repülő vadászgép majdnem 450 m-t tesz meg a levegőben gyakorlatilag úgy, hogy a pilótának vizuálisan nem sok fogalma lehet arról, mi is történt körülötte az elmúlt pillanatokban. Mindezek után biztosan egyetért velem az olvasó abban, hogy egy élete lévén, a pilótának elég egyszer, rossz időpillanatban az arca felé nyúlnia …. 

Aznap, a lövészetre való felkészülés során a századparancsnok a következő bejelentéssel rukkolt elő:

- Elvtársak, a lövészetet legsikeresebben végrehajtó pilótát jutalomban fogom részesíteni! Elvárom, hogy a maximumot hozzák ki magukból! Végeztem! 

Mi természetesen már a mondatok elhangzása közben gondolatban lépkedtünk a legjobbnak kijáró, képzeletbeli emelvény felé, és az ifjú titánok vehemenciájával indultunk neki a feladatnak, ki-ki a maga tudása, mersze szerint. A történethez azonban mindenféleképpen hozzátartozik, hogy a MiG 21 F13 típusú repülőgép a hatvanas évek közepén került az akkor még Magyar Néphadsereg kötelékébe, és meglehetősen modern fegyverzetnek számított. Kétszeres hangsebességre és 20 km feletti csúcsmagasság elérésére volt képes és az általunk korábban repült típusokhoz képest, mint például a MiG 15 vagy a MiG 17, hatalmas változást jelentett mind repülési paraméterekben, mind az alkalmazott reptechnikában egyaránt. Én akkor 26 éves „tejfölösszájú” voltam, talán még száz órát sem repültem az adott típuson, mégis hajtott a második világháborút megjárt oktatóimtól örökölt hév és vadász szellem. – Gyerünk! – biztattam magam, - Most megmutathatod, mire vagy képes! 

mig21-f13_copy.jpg

***

     Verőfényes reggel volt, a gépek a lövészetre felsorakozva, műszakilag felkészítve vártak a zónában. Az eligazítás után felvettem a G ruhámat, fogtam a sisakomat, csutorámat, aztán mikrobusszal kivittek a zónába és tizenöt perc múlva már a vasmadár „gyomrában” ültem. A szolgálatban lévő katona segítségével bekötöztem magam a katapultülésbe, közben fél szemmel figyeltem a dübörögve nekilóduló vadászgépeket. Kabintető le, „végigzongoráztam” az indításhoz szükséges kapcsolókat, indítást kértem és az indítógomb lenyomásával „bedörrentettem” a masinát. A gép mély, egyre erősödő, fémes torokhangját kívülről lehetett igazán hallani, bent a kabin csendjében kellemes zümmögés és a műszerek előírt mozgása utalt arra, hogy minden a legnagyobb rendben. Kigurultam a felszállópálya végére, irányra fordultam, majd elfoglaltam a felszállási pozíciót. Előttem a mozdulatlan, szürke, hosszú betoncsík, amely szinte összeért az éggel. Egy pillanatra azt gondoltam, ezen a betonon szinte egyből a levegőbe rohanhatok, aztán tudatom visszatért a kabin információval teli légkörébe. Még egy utolsó ellenőrzés erejéig szemem végigfutott a legfontosabb műszereken, aztán engedélyt kértem a felszállásra. Gyerünk madaram, vadászni megyünk! – gondoltam és határozott mozdulattal ütközésig előre toltam a gázkart. Pár másodperc múlva a fordulatszámmérő száz százalékra kúszott fel.  Kiengedtem a féket és abban a pillanatban utánégető pozícióba emeltem a gázkart. A madár nekilódult, egy kis idő múlva aztán felemeltem az orrát „hadd kapjon bele a szél”, majd 240 km/h sebességnél mindketten a levegőbe emelkedtünk. Automatikus mozdulatok következtek: futó be, semleges pozícióba tesz, magasság 100 méter - fékszárny be, 600 km/h sebesség - utánégető kikapcsol, műszerellenőrzés - műszerek rendben – jelentjük, vadászos balforduló – irányra állunk. 1000 méteres magasságon, 180 fokos irányon tartottam a lőtér felé. A nap szikrázóan sütött, a gép súrolta a felhőket és lágyan meg-megremegett ahogy átsuhant a földről feláramló meleg levegő láthatatlan oszlopain, a termikeken. Az olvasó talán el sem tudja képzelni, hogy 800 km/h -ás utazó sebesség mellett milyen gyorsan fogynak a kilóméterek, de elég volt jobb majd bal oldalára döntenem a gépet, egy-két pillantást vetnem az alattam elsuhanó településekre és már láttam is a Balaton markáns kontúrjait. Frekvenciát váltottam, azaz áttértem a lőtéri repülésvezető csatornájára és bejelentkeztem. A „repvez” (repülés vezető) sercegő hangja válaszolt.

  • 445-ös soroljon be a lőtér fölé, megadom a célszámot!
  • Értettem! – nyugtáztam. 

Gondolatban felidéztem a rám váró harci manőver, az úgynevezett lőkör főbb mozzanatait, és már hallottam is a repvez hangját.     

  • 445-ös, az Ön célja a 24-es.
  • Értettem! A 24-es. – feleltem.

Bekapcsoltam az utánégetőt, majd intenzív jobb emelkedőfordulóba húztam fel a gépet. Nem volt sok időm. Bekapcsoltam a szükséges kapcsolókat is, benyomtam a gépágyú gombját. Kattanás hallatszott. A gépágyú tüzelésre kész. A célzókészüléket rendben találtam, a kigyulladó zöld lámpák engedélyezték a feladat végrehajtását. Csökkentettem a sebességet, fordulatszám 85%, sebesség 650 km/h, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

  • 445 –ös a negyedik fordulóban a 24-es célt támadom! – jelentettem a rádión.
  • Hajtsa végre a feladatot 445-ös! – nyugtázta a repvez.

A lőkör gyakorlatilag egy kétszer 180 fokból álló manőver, melyben a vadászgép egy képzeletbeli futballpályához hasonló ovális alakzatot ír le. Képzeljünk magunk elé egy 400 m-t futó atlétát, aki a pálya egyenes szakaszának közepétől indul és oda is érkezik meg. A lőkör esetében azonban mindez három dimenzióban zajlik, azaz a gép a „középvonaltól” jobb fordulóban emelkedik majd egy teljes, ovális „kör” megtétele után újra az egyenes szakaszba ér, aztán zuhanásba megy át és tüzel a földön található célra. A gépet úgy visszük zuhanásba, hogy előszőr a hátára fordítjuk, aztán háthelyzetben a föld felé húzzuk, vezetjük az orrát, majd a célra tartás függvényében a kívánt zuhanási szög elérése után újra alaphelyzetbe, a „talpára” állítjuk. Ez a látszólag szükségtelen aerobatika megkíméli a pilótát a negatív gravitációs erő nem éppen felemelő, a pozitív túlterheléshez képest kevésbé elviselhető élményétől, amely akkor lép fel, ha vízszintesen repülve hirtelen előre nyomjuk a botkormányt és ezzel zuhanásba vezetjük a gépet. A szemléletesség kedvéért idézzük csak fel azt a néhány pillanatot, amikor autónkban mondjuk 100 km/h sebességgel átszáguldunk az úttest egy nagyobb bukkanóján. Úgy érezzük, hogy a gyomrunk elindul felfelé, hirtelen súlytalanná válunk és akinek nincs bekapcsolva a biztonsági öve esetleg jól be is veri a fejét az autó tetőlemezébe. Aki ezt, a maximum egy másodpercig tartó élményt egyszer már átélte és esetleg kellemesnek tartotta, javaslom próbálja ki 900 km/h –ás sebesség mellett öt, hat másodpercig!

 A lőkör végén irányába fordítottam a gépet, majd zuhanásba húztam az orrát egészen addig, amíg a cél lassan be nem kúszott a célzókészülék koszorújába.

 Na kispajtás! Csak úgy ahogy tanultad! Zuhanási szöget 30 fokra beállítani. Ejnye, ez egy kicsit nagyobb lett, na nem baj, minél meredekebb a zuhanás szöge annál nagyobb a találati valószínűség! Talpra fordítjuk! Igen! A cél „ül” a célkeresztben, pompás, még egy kis igazítás aztán hadd szóljon! Tűz!

A gép teste megrázkódott ahogy az acéllövedékek sorozatban elindultak földi célpontjuk felé. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mire felengedem a ravaszt a kétujjnyi vastag acélhengerek talán már be is csapódtak a talajba, illetve remélhetőleg a célba. A tudatom a feladat minden áron való megvalósítását tűzte ki célul, akkor és ott más nem is számított. Pedig kellett volna, hogy számítson …

  • Felvétel 445-ös!!! - csattant fel hirtelen a repvez hangja.

Úgy tértem magamhoz, mint aki hirtelen ébredés után nem igazán tudja, hol is van valójában. Egyáltalán nem jutott még el a tudatomhoz, hogy a repvez a földről túlságosan alacsonynak ítélte meg pozíciómat, és a zuhanásból emelkedő repülésbe történő helyzetváltoztatásra, „felvételre” adta ki a parancsot. Tette mindezt azért, mert a repülőgép emelkedő repülésbe történő átmenete a tehetetlenség miatt nem azonnal következik be. A kormánylapok a botkormány hátra húzását követően természetesen azonnal reagálnak, a nyolc tonnás gép azonban a gravitációs vonzásnak engedelmeskedve csak lassan emeli az orrát és csak egy meghatározott magasságvesztés, idő eltelte után megy át emelkedő repülésbe. Repülős nyelven úgy mondjuk, hogy a repülőgép „megül”.

  • FELVÉTEEEEL !!! – üvöltött immáron dobhártyaszaggatóan a repvez.
  • GYULA VEDD FEEEEL!

Reflex-szerűen maximális fokozatba toltam a gázkart és ezzel egyidőben magam felé rántottam a botkormányt. Ennyi volt, amit emberként, pilótaként tehettem, mielőtt rábíztam magam a fizika törvényeire … vagy talán valami másra. A repülőgép megemelte az orrát, de éreztem, hogy erőteljesen megül és egyre csak veszít a magasságából. A G-mérő mutatója másodpercnyi idő alatt a 10-es számra ugrott és talán elhagyta azt is … de ezt már nem láthattam pontosan.  Irdatlan erők préseltek a katapult ülésbe, és ahogy a vér agyamból a lábam irányába tódult, szürke függöny kezdett ereszkedni elém. Mielőtt teljesen elszürkültem, szemem sarkából még tereptárgyak elmosódott sziluettjét véltem felfedezni aztán így, „gravitációs részegségemben” lomhán, de félreérthetetlenül jutott el tudatomig a vizualizált üzenet: Bokrok! Majd elsötétült minden. Ólomnehéz csend lett.

     Hogy mennyi idő telt el, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy lassan, de biztosan „józanodni” kezdtem, a kabin kontúrjaiból kirajzolódtak a műszerek majd a mutatók, éreztem, hogy kezem görcsösen szorítja a gázkart és a botkormányt. Mint egy erőtlen, szélfútta falevél, a gép lomhán, imbolyogva mozgott, úgy tűnt, velem együtt lassan magához tért. Jónéhány másodperc telt el mikor oldalra néztem és végül felfogtam: Újra repülök, mi több emelkedek! Élek! 

***

Furcsa az emberi elme. Miután a gép stabilan repült tovább és magasságot nyert, mintha mi sem történt volna, nekilódultam, hogy felépítsem a manővert a következő rácsapáshoz, amikor minden katonai zsargont nélkülöző hangon megszólalt Bubu, a repvez:

  • Gyula, menj haza!

 Bubu, aki velem egyidős vadászpilóta volt, kívülről úgy ítélte meg, hogy egy ilyen „manőver” után felesleges a sorsot kísérteni, és hazaküldött. Egyszerűen, barátian, józanul.

 Majd újra megszólalt: 

  • 445-ös, fejezze be a feladatát! Álljon rá a hazavezető irányra! 

Itt sajnos eszembe jut a szomorú tény, Bubu a 70-es évek végén egy időjárás-felderítési feladat közben pilótatársával együtt légikatasztrófában életét vesztette.

A bázisreptér felé fordítottam a gépet, és bár még mindig nem fogtam fel mi is történt valójában, valahogy már másképp láttam e földi lét mikéntjét. Leszálltam, begurultam a fogadó zónába, ahol az ezred törzsfőnöke zilálva rohant felém.

  • Gyula jól vagy? Nincs semmi bajod? –kérdezte aggódó hangon.

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Mintha zuhany alá álltam volna, szakadni kezdett rólam a víz, és néhány másodperc múlva minden porcikám remegni kezdett.

  • Igen.. –motyogtam alig hallhatóan. - De több felszállást ma már nem hajtok végre!

 Pár nap elteltével a kiképzési ütemterv szerint folytattam a repülést.

     Minek köszönhető, hogy ma is élek, hogy a második születésnapomat megünnepelhetem minden évben? A lőtéren a célok között egy 10-20 m széles és kb. 3-5 m mély árokrendszer húzódott párhuzamosan a kiépített célokkal. A zuhanás legalsó szakaszában a gép ezen árokrendszer egyik árkába ült bele, majd erőre kapva abból emelkedett ki újra. Abban, hogy a gép ilyen lassan reagált a mozdulatokra egy kisebb műszaki balszerencse is közrejátszott. A repülőgép gázkarján egy ún. fixátor volt elhelyezve, amellyel a gázkar helyzetét és ezzel a hajtómű fordulatszámát lehetett mechanikusan stabilizálni. Felfoghatjuk ezt akár kezdetleges, autókban használatos sebesség kontrollnak, tempomat-nak is. Nos, a zuhanás, célzás és a sorozat lövések során a fixátor a különböző rezonanciák hatására fellazult és a gázkar alapjáratra rázkódott le. A hajtómű teljesítménye és a gép sebessége pedig ezzel együtt lecsökkent, ezért emelkedett a sok tonnás vasmadár oly nagyon nehézkesen, miután újra ráadtam a gázt.Utólag a lövészet értékelésekor kiderült, hogy a 10 kilőtt lőszerből 9 a megadott, 24-es célba talált. De ez nem töltött el büszkeséggel, hiszen majdnem repülőgép katasztrófa és az életem lett a siker ára.

img_20180410_142254_hdr.jpgId. Szelle Gyula
Lejegyezte: ifj. Szelle Gyula

Pápa, 2000. Október

Az előző részeket itt tudjátok elolvasni:

1. rész: Gyermekkorunk
http://utazohm.blog.hu/2018/04/01/milyen_egy_vadaszpilota_lanyakent_felnoni

2. rész: Amikor egy gyermekkori álom valóra válik
http://utazohm.blog.hu/2018/04/11/repul_az_ido_interjusorozat_vadaszpilota_edesapammal

3. rész: Egy kis szelet a repülés világából
http://utazohm.blog.hu/2018/04/18/repul_az_ido_interjusorozat_vadaszpilota_edesapammal_789

 

Szólj hozzá