2018. máj 06.

Repül az idő... – interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

írta: UtazOhm

6. rész - Műszerfal

Kedves olvasó, egy vicces történettel folytatjuk, mielőtt lezárul a cikksorozat Édesapámmal, én hangosan röhögtem, miközben mesélte...

Jó olvasást!

MŰSZERFAL

Hé, Fater, akkor készülődjünk aztán reptessük meg azt a nyolc tonnányi fémet! – mondtam és odaléptem az alig százhatvan centis hajózótársamhoz aki, mint mindig, szünet nélkül pöfékelt és átláthatatlan cigarettafüstből fújt sisakja mögül az eget kémlelte.

Hogy a kifejezetten alacsony termete révén hogy látott ki a vadászgép kabinjából, számomra máig rejtély maradt. De repült, és nem is akárhogy! A kis ember nagyon jó kézzel mozgatta a MiG 21-est, majd később a MiG-23-ast is, gyakorlatilag bármilyen időjárásban és repülési helyzetben. Amellett, hogy renitens alak volt, állandóan a hülyeségen járt az esze, ha jól tudom, tőle származik többek közt az általunk is nagy becsben tartott mondás: a rest kétszer pihen.

Akkor jött haza a katonai akadémiáról és kezdte újra a repülést. Bizonyos kihagyás után, ami lehetett ideiglenes orvosi letiltás, szabadság vagy éppen akadémiai tanulmány, a vadászpilóta köteles volt megújítani az adott napszaknak és időjárási körülménynek megfelelő jogosítását. Ilyenkor ellenőrző feladatra szálltunk fel kétszemélyes, UTI géppel. Az első kabinban a jogosítását megújító pilóta, a hátsó kabinban mögötte az ellenőrző, oktató pilóta ült. Aznap én ellenőriztem Őt.

Bemásztunk a MiG 21-esbe, bekötöttük magunkat a hevederekbe, ránkcsukták a kabintetőt, készen voltunk az indításra. Tömör - mert hogy számos beceneve közül, kis termetére utalva, a Tömör volt a leginkább használatos – rádiózni kezdett és indítási engedélyt kért. Közben fedélzeti rádión előre szóltam:

Fater, csak a nagy lúdtalpaimat teszem rá a pedálra (az oldalkormány pedáljára), mert alá nem férnek be, a botkormányhoz hozzá se nyúlok, ígérem! Te csinálsz mindent!
Értettem! – válaszolta Fater katonásan, de röhögve.

Biztosra vettem, hogy megint valami hülyeségen jár az esze.

Kigurultunk a „nagybetonra”, ahogy mi hívtuk anno a kifutópályát. A MiG orra hirtelen előrebukott, majd az orrfutó határozottan „visszarúgott”, amikor Tömör irányra állva lefékezett és elfoglalta a felszállási pozíciót. Repülünk egy jót, gondoltam, az Öreg, akivel egyébként egyidősek voltunk, tudja a dolgát, én meg majd nézelődök egyet kis hazánk felett. Kis idő múlva dörrent az utánégető, a fáklya, meglódult a MiG, gyorsultunk, rázkódtak a futók, rázták egyre csak rázták a gépet és minket is ülésestől, pilótástól, mindenestől. Fenn az orra, „alánk kapott a szél”, Tömör elemelte a masinát, elrugaszkodtunk a földtől, majd az ezer fokos hőmérsékletű üzemanyag égő gázsugarával a hátunk mögött belesiklottunk a puha, tavaszi levegőbe.

Oldalra néztem, s mint ahogy több ezerszer már előtte, láttam, ahogy távolodik a föld, a fák bokrokká majd fűszálakká zsugorodnak. Szemlélődő „tétlenségemben” tudatom szinte már-már költői magasságokba kezdett emelkedni, amikor váratlan dolog történt. A MiG orra bólogatni kezdett, le, föl, le, föl egyre erőteljesebben.

Mit csinálsz Fater? – szóltam előre a rádión, hogy megtudakoljam miben mesterkedik.

Csönd. A MiG továbbra is föl-le bólogatott, átment amolyan limbóhintó mozgásba, a fejem ütemesen járt előre, hátra, mint egy földön sétáló galambnak.

Gyulaaa, vedd át az irányítást! – szólalt meg kisvártatva Tömör és a hangjában némi aggodalom érződött.
Miért, mi van? – kérdeztem és közben jobb kézzel azonnal a botkormányra fogtam.

A MiG 21 UTI vadászgépeken a hátsó kabinból az oktató el tudta venni az irányítás lehetőségét az elől ülő pilótától úgy, hogy kizárólag ő tudta irányítani a gépet. Ez sokszor nagyon jól jött, hiszen oktatóként nem kifejezetten felemelő érzés egy tapasztalatlan, görcsösen manőverező növendékkel birkózni a botkormányon, főleg vészhelyzetben nem. Tömör barátom persze nem volt már tapasztalatlan növendék, de a biztonság kedvéért megtettem amire kért, és egy határozott kormánymozdulattal stabilizáltam a gép mozgását.

Miért, mi van? – kérdeztem mégegyszer.
Az ölemben van a műszerfal! – válaszolta hangosan.
Mi van az öledben??
A műszerfal! Kiesett valahogy és most nem tudom fogni a botkormányt! Itt van az egész az ölemben! – ismételte.
Te már megint mit hülyéskedsz?
Nem hülyéskedek! – válaszolta komolyan, határozottan. - Tényleg!

A hátsó kabinból az előttem tornyosuló műszerektől nem lehet látni azt, hogy mi történik az elsőben, így nem tehettem mást, elhittem az egész eszementnek hangzó történetet. Tegyük fel, hogy tényleg az ölében van, mondtam magamban, ilyen se volt még a történelemben, akkor nekem kell leszállnom, miután elfogyasztottuk az üzemanyagot. De előtte jelentenünk kell mindent a repülés vezetőnek. Így is tettem.

445-ös jelentem, hogy az első kabin műszerfala a hajózó ölébe esett, ezért átvettem az irányítást. Endegélyt kérek üzemanyagot fogyasztani, majd leszálláshoz besorolni.

Az egész nagyon szürreálisan hatott, ahogy hangosan kimondtam mindezt. Ugyanakkor majdnem kitört belőlem a röhögés, ahogy elképzeltem Fatert, az alig százhatvan centijével a MiG kiesett műszerfala alatt mozdulatlanul, pislogva.

Csend. Aztán néhány sercenés a rádióból, mintha valaki megpróbált volna valamit mondani, de alig, hogy lenyomta a rádió gombját, meggondolta magát és vegül nem szólt bele a mikrofonba. Újabb sercenések, majd végül megszólalt a repvez:

Hogy mi van magukkal? Mi bajuk van? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha agyamenteknek tette volna fel a kérdést.

Eltelt pár perc, míg mindenki képbe került és tényként kezdte kezelni a tragikomikus, ámbár bizonyos szempontból repüléstörténeti jelentőségű helyzetet. Az akkori csúcstechnika, egy MiG 21 UTI vadászgép hasította az eget, első kabinjában egy pilótával, aki a kiesett műszerfal alatt figyelt mozdulatlanul és hátsó kabinjában egy másik pilótával, aki azért körözött a légtében, hogy elfogyassza az üzemanyagot és könnyítsen a gépen a leszállás előtt ... és társa terhén leszállás után.

Fogd rendesen azt a műszerfalat, el ne hagyuk! – próbáltam humorizálni, miközben megkezdtem a leszállást.
Fogom, fogom ... – dünnyögött Fater, kezében a műszerfallal.

Földetérés után, kénytelen kelletlen nagy mosollyal az arcomon gurultam be a zónába, ahol már vártak bennünket a műszakiak. Fatert kimenekítették, a gépet átvizsgálásra elvontatták. Fater szinte azonnal rágyújtott, miközben kiszállt a gépből és közben nagyokat káromkodott.

Végül kiderült, hogy repülés előtt a technikusok szereltek valamit a műszerfal belső terében, és a munka befejeztével, miután visszatették a helyére, a gyors-zárak megerősítéséről valahogy megfeledkeztek. A felszállás közbeni rázkódás miatt a műszerfal kilazult és emelkedés után egyszerűen kipottyant a helyéről. Fater ölébe.

Ő négy nappal volt idősebb nálam, és egy napon olvasták fel 1997-ben a nyugállományba helyezésünkről szóló parancsot. Sajnos pár éve távozott az élők sorából, végrehajtotta utolsó felszállását az örök égi harcmezőkre. Addig a napig, amikor találkoztunk, nem mulasztottam el megkérdezni tőle:

Te Fater, nincs véletlenül egy tartalék műszerfalad? Az az igazság, hogy szívesen megvásárolnék Tőled egy műhorizontot és egy magasságmérőt, mert nekem kiesett a trabantomból...

Nyugodj békében öreg Szandokan, hamarosan találkozunk a felhők felett, hogy folytathassuk azt, amit nagyon régen elkezdtünk és szerettünk csinálni, a repülést...

VÉGE

Úgy látszik családban marad a repülőgépek, repülés iránti szeretet. :)
Ezek a MiG 21-esekről készült fotók másodunakaöcsém, Gáncs Peti és társa, Szücs Krisztián, az LHPA Spotter Team munkái: