UtazOhm…

2017\01\13

A belső tűz felébresztése, Tummo - tapasztalataim egy tibeti tanításon

Az elmúlt hétvégén részt vettem egy kivételes, érdekes tanításon, mely a benső hő felébresztéséről szólt és egy tibeti láma tartotta. Gondoltam jó lesz újra egy kis tibeti energiát magamba szívni, szerzetesek közt lenni, valamiért mindig is közel állt hozzám ez a nép.  Volt is szerencsém egy kis időt köztük eltölteni, mikor kétszer Dharamszalában jártam (az utolsó ázsiai utazást ott zártam kedvenc helyemen), ahol él a Dalai Láma rengeteg szerzetessel és tibeti menekültekkel.

15259732_1349825958370428_283050216884903348_o.png

Kb annyit tudtam a tanítás témájáról, hogy ez az a gyakorlat, amikor a szerzetesek kiülnek a mínuszba, hóba, fagyba meditálni, és kibírják, mert képesek felmelegíteni olyan mértékben a testüket, mellyel megóvják magukat a fagyhaláltól… Éppen hidegrekordokról beszélt a meteorológia, gondoltam pont jól jön, ha megtanulom, hogyan lehet befűteni magamat, és ha megyek hazafelé, gyakorolhatok, még a nagykabátra sem lesz szükségem :)) Hát persze ez nem ilyen egyszerű, csak magamban poénkodtam… Azért azt gondoltam, hogy nem adják „ingyen” az ilyenfajta tudást, képességeket…

a297bc2b24fd543d34faf7115488ce62.jpg

Mivel nem vagyok gyakorló buddhista, és a témát sem kenem-vágom, ezért nem fogok szakmailag részletekbe bocsátkozni, okoskodni, vannak erről könyvek és lehet leírásokat találni neten is magyarul, angolul, ha valakit bővebben érdekel. Inkább hétköznapi szinten is érthető, felfogható, személyes megtapasztalásokról írok, ahogy eddig is. Ahogy szubjektíven megéltem az eseményeket.
Utánanéztem, és ebédszünetekben egyik barátomat, Palacskó Andrást, aki a Tan Kapuja Buddhista főiskolán végzett és nagy tudással rendelkezik e téren, is kérdezgettem, hogy jobban átlássam a dolgokat, mert azért sokminden új volt számomra, én jógás téren mozgok inkább otthonosan, de nyitott vagyok más vallásokra, kultúrákra is.

Hogy kerültem oda?

Újévkor elutaztam barátaimhoz a Mátrába, ahol az ünnepeket töltötték, és közel voltak Tarhoz, a Buddhista Meditációs Központhoz, melyet már évek óta szerettem volna megnézni. A Zalaszántói Béke Sztupához  (ereklyéknek épített buddhista templom) már sokszor ellátogattam, mert amíg Pápán éltem, az közelebb volt hozzánk, nagyon jók az energiák, szeretek ott lenni.

123083351.jpg

Ágota (akivel valójában akkor találkoztam először, a férjével vagyok jóban, aki szintén a jó kis pápai, akkori Lenin lakótelepen bandázott) részt vett Taron egy elvonuláson, és pont akkor jött ki, mikor odaértem. Természetesen volt bőven közös témánk a pár nap alatt, és ő említette, megy majd egy buddhista tanításra, de én úgy emlékeztem Tarra. Már itthon, a kezdés előtt egy nappal valahogy az orrom elé került a hirdetés Fb-on, és nagy büszkén elküldtem neki, nézd, pont Pesten is lesz egy ilyen!  Aztán kiderült, valójában ő  erre fog  menni, valamit félreértettem. :) Felébredt bennem a kíváncsiság, de már bőven betelt a létszám, lezárták a regisztrációt. Óóóó, gondoltam erről lecsúsztam… Aztán próbáltam rákérdezni egy ismerősömnél, aki láttam ott lesz, megye-e, mert ha nem, átvenném a helyét, de sajnos Zsuzsa nem regisztrált, azért bíztatott, ha nagyon akarom és erős az elhatározásom, ott a helyem, be fogok jutni. Ágota adott egy email címet, gyakorlatilag csütörtök este írtam nekik, és úgy köszöntem el: Tashi Delek (tibeti köszönés), hátha ez majd segít és betalál ;) Elengedtem a témát, lesz, ahogy lesz, erre nagy meglepetésemre péntek kora délután visszajeleztek, hogy mehetek (péntek este 6-kor már kezdődött), szerintem utolsó pillanatban lemondták páran, így hirtelen újratervezés vette kezdetét és izgatottan vártam a hétvégét…

A Tanító

A Ligmincha Magyarország - Bön Buddhista Közösség -meghívására  Gese Choekhortshang Rinpocse (a rinpoche szó jelentése: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rinpocse), bön buddhista láma, a Tummo gyakorlatába vezette be az érdeklődőket, melyet először szerveztek meg Magyarországon.

Mosolygós, vicces, ám mégis komoly embernek tűnt a két nap alatt. Olyannak, ahogy megismertem a tibetieket és levontam egy szubjektív tapasztalatot róluk. Poénkodott is, pl amikor már kb harmadszorra sem értettük a betűt, amit kiejtett tibeti nyelven, akkor mondta angolul, hogy double w, olyan, mint a Mcdonalt’s jel, csak fordítva… hát igen, ilyen egy nyugaton élő modern tibeti láma :)
A három szerzetes, aki a Rinpochéval volt, szinte végig mozdulatlanul, fegyelmezetten ült, természetesen lótuszülésben. Mennyi itthoni gyakorló megirigyelné őket, de tudjuk és láttam is Ázsiában, ők már gyerekkorukban így ülnek az iskolában is a földön, nem kell csodálkoznunk a csípőjük nyitottságán, amit mi sokszor vért izzadva igyekszünk elérni :)

fb_img_1483824264097.jpg

A Rinpoche életéről itt tudtok olvasni:

https://www.facebook.com/notes/ligmincha-magyarorsz%C3%A1g/kinevezett-rinp%C3%B3cse/1100173466669013

Tummo, az őseredeti bölcsesség tűzének tibeti gyakorlata

„2002-ben Franciaországban, egy nyugati tudósokból álló delegáció előtt, két tibeti buddhista jógi, hő-érzékelő szenzorokkal felszerelten, immáron a tudományos világ számára is egyértelműen bizonyította, hogy képesek testük hőmérsékletét jelentősen növelni. Az ujjaik és lábujjaik végén mért hőmérsékletemelkedés elérte a 8.3 °C fok különbséget. A nyugati szkeptikus tudomány számára jelentőségteljes ez a felfedezés, noha Tibetben közel egy évezrede gyakorolják ezt a módszert a különböző buddhista kolostorok lámái.”

A Tummo Náropa tibeti szent nevéhez fűződik, aki Tibetben 6 jógagyakorlatot honosított meg, melyek Indiából származnak, és ez az egyik legelterjedtebb tantrikus gyakorlat. Lám-lám, az összefüggések… Jóga! Na, innentől még érdekesebb lett számomra a téma.

Dr. Herbert Benson 1982-es cikkében, a Nature-ben írt erről "Body temperature changes during the practice of Tum-mo yoga" címmel. Ő volt az első orvos, aki engedélyt kért Őszentsége a XIV Dalai Lámától a Tummo megismerésére. A tudomány képviselői mindig is előszeretettel vizsgálgatják a buddhista szerzeteseket. 

http://www.snopes.com/harvard-study-confirms-tibetan-monks-can-raise-body-temperature-with-their-minds/

Mire jó ez a gyakorlat?

„Tibetben a hagyományos Tummo elvonulások alkalmával olyan képességekre tettek szert az elkötelezett gyakorlók, amelyek a hétköznapi tudatosság számára szinte elképzelhetetlenek. Ilyen volt például, amikor a benső tűz felébresztésével és kitartó fejlesztésével képessé váltak arra, hogy nedves ruhájukat a téli hidegben is testük melegével szárítsák meg. A Tummo gyakorlatának azonban az ilyen képességek megszerzése nem célja, pusztán mellékterméke. Valódi célunk ebben a gyakorlatban, hogy az őseredeti benső hő felébresztésével felolvasszuk a karmikus elhomályosulásokat, amelyek a jelen pillanatban is megakadályozzák, hogy valódi önmagunkként éljük át létezésünket. Az ehhez szükséges csatorna- és csakratisztításhoz a Tummo több módszert is alkalmaz, amelyekkel minden érdeklődő megismerkedhet ezen a kivételes tanításon, amely a gyakorlat végzésére szóló meghatalmazással zárul majd.” (Ligmincha)

Vagyis ennek a gyakorlatnak nem az a fő célja, hogy vizes törölközőket szárítgassunk meg a hátunkon mínuszokban, bár néha jól tud jönni ez a képesség, hanem jóval több.  Mint minden ilyen jellegű spirituális gyakorlat célja az önfejlesztés, fejlődés lehetősége. A Rinpoche elmondása szerint a bölcsességek felhalmozása, a szellemlények támadásának kivédése és elűzése, a szervezetünk mérgektől való megszabadítása…
A buddhizmusban a klésák (a "klis" igei gyök származékaként a szenvedésre utal - "gyötörni", "zaklatni", "fájdalmat okozni") mentális tényezők, melyek elhomályosítják a tudatunkat és olyan állapotokat eredményeznek, mint amit a három méregnek neveznek, a nem-tudás, vágy, és gyűlölet. Ezek szenvedéseket okozhatnak nekünk a mindennapi életben is. Egyébként a gyakorlott buddhisták, akik rendszeresen meditálnak, a vizsgálatok szerint lényegesen kevésbé hajlamosak a megrázkódtatásra, a frusztrációra, a meglepődöttségre, illetve a haragra. Azért szerintem nem rossz ilyen tulajdonságokra szert tenni.
Végcélja a Tummonak is valójában a megvilágosodás.

tummo-practice.jpg

A Tummoról bővebben:

http://www.tarrdaniel.com/documents/Ezoteria/tummo.html

http://tibetijogak.blogspot.hu/p/belso-t.html

A technika elsajátításához sok idő és gyakorlás kell, ami egyénenként eltérő lehet: állítólag valakinek évek, míg másoknak hosszú évtizedek sem elegendők a tökéletes belső tűz felébresztésének megtanulásához. Elvonulásokat is szerveznek azoknak, akik mélyebben szeretnék elsajátítani ezt a "titkos" gyakorlatot. Ennek előfeltétele a tanításon való személyes részvétel (amin mi is voltunk), ezt a buddhizmusban lung-nak nevezik.

A tanítás

Egy hotel konferenciatermében több mint négyszázan gyűltünk össze, és némi izgatottságot, kíváncsiságot éreztem a levegőben, ahogy vártuk Gese Choekhortshang Rinpocsét. Szeretem, amikor hasonló érdeklődésű emberek találkoznak. Ilyenkor nincsenek más-ság érzések, nem kell magyarázkodni, hogy mit keresek ott stb… mindenki tudja. Ez egyfajta egy-ség tudatot eredményez számomra.

A tanítás közben sok imát, felajánlást énekeltünk tibeti nyelven, ehhez természetesen kaptunk segédanyagokat. Erős energiák érzékelhetőek az ilyen közös énekléseknél, meditációknál. Légzőgyakorlatokat végeztünk, átvettük a Tummo különleges előkészítő gyakorlatait, ezek különféle nehézségű meditációk, melyekben nagyon sok a vizualizáció. Hihetetlen, mennyi koncentrációs gyakorlatot kell végezni, gyakorolni, már a szombati nap után fáradtan estünk haza és vasárnap folytattuk, tömény és mély volt az információ. Legalábbis számomra. A végén még áldást is lehetett kérni a Rinpochétől, így zárult a program.

14379866_1388905607795796_7050020000701527386_o.jpg

Azt mondják, hogy egyetlen vallás és egyetlen nagy tanító tanításai sem értelmezhetőek önmagukban. Ismereteim szerint a történelmi Buddha tanításainak vallási előzményei az Upanisadok (ókori ind bölcseleti művek, titkos tanítások) és a Védák (ősi indiai szent iratok). Különbséget kell tenni a tibeti ősi bön és a tibeti buddhizmus tanításai között is (hát ez is menet közben derült ki), de erről nem tudnék hitelesen beszámolni, összetettebb a téma, mint gondoltam. Megérne egy külön fejezetet. De pl olvastam, ezelőtt nem is tudtam, hogy eredetileg a bön sámánok készítettek és függesztettek fel zászlókat, öt meghatározott színben, védelemkérés vagy gyógyító szertartások részeiként. Ezek az 5 elem színei: kék – űr, fehér  - levegő, de néha jelenti a szelet vagy felhőket is, piros -  tűz, zöld – víz, sárga – föld.  Amikor a buddhizmus összekeveredett az ősi tibeti vallással, ezekre a bön eredetű zászlókra szent mantrákat, ikonográfiai alakokat, szimbólumokat festettek, ezáltal alakultak ki olyanná, ahogyan ma ismerjük a tibeti imazászlókat.

Pár érdekesség feltűnt a tanítás alatt, pl hogy a tibetiek más színekkel jelölik a csakrákat (testünk energia központjai.  Az ókori Kína, a tibeti buddhizmus, a hinduizmus és a jóga szellemi tradícióján alapulnak), mint a hinduizmusban. A tibeti buddhizmusban az 5 elem színeit használják. Pl a torokcsara a hinduizmusban kék, a szívcsakra zöld, a tibetieknél a torokcsakra zöld, a szívcsakra piros… A Böhm hagyományban a nap jelképezi az anyát, a nőt, és a hold a férfit, pont fordítva, mint a hinduizmusban.

Szinopszis

Szerintem mindenképpen pozitív kezdeményezés, amikor külföldről hívnak meg tanítókat, előadókat, különösen az itthonról misztikusnak és elérhetetlennek tűnő tibeti rinpochékat, szerzeteseket, indiai jógamestereket, gurukat stb… hisz ilyen távolra nem biztos, hogy az emberek nagy százalékának sikerül eljutnia. A másik előnye a tolmácsolás, hisz nem mindenki beszél idegen nyelven, vagy legalábbis nem magabiztosan, így biztosítva van, hogy minden egyes szó, ami ezekben a tanításokban különösen fontos, hogyan van átadva, eljusson a hallgatóhoz, tanítványhoz.

Hogy volt-e értelme az ottlétemnek? Abban már menet közben biztos voltam, hogy nem leszek egy elszánt gyakorlója ennek a tantrikus tibeti jógagyakorlatnak, mert más a feladatom, de jó volt belelátni és újabb világot nyitott meg. Mindenképpen feltöltött, tanultam is új dolgokat, és azt mondják, még ha nem is értünk mindent a tanításból, már ha csak hallgatjuk a dhammát (Buddha tanítása), az is egy tisztítás… A megtanult meditációk közül biztosan be fogok építeni párat a gyakorlásomba. Az ún. 9 tisztító légzőgyakorlat is nagyon jó hatással van rám, már tanítottam is a héten a jógaóráimon. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, mert inkább nyertem vele, mint veszítettem.

Köszönöm a figyelmet! :)

Viki

"Ne higgy vakon abban, amit mondanak. Ne azért hidd a szavaimat, mert más meggyőzött felőlük. Ne higgy mindent, amit másoktól látsz, hallassz vagy olvasol, legyen szó nagy tekintélyű személyről, vezetőről vagy vallásos szövegről. Ne csak az ésszerűségre, sem pedig az elmélkedésre alapozz. Ne hagyd figyelmen kívül saját hatalmadat és ne kövess vakon másokat. Ez az út csak illúziókhoz vezet téged. Találd meg te saját magad, ami az igaz, ami a valóság." -Buddha

2016\11\21

A jóga gyakorlása Telihold idején -Lélegzünk, elengedünk, sírunk, nevetünk…

Biztosan már többen is észrevettétek, hogy a Telihold időszaka hatással van ránk, kire így, kire úgy, de olyan is akad, aki pl semmit sem érez mindebből. Éppen egy hete hétfőn, a szuper Telihold fénye világított le ránk.

7480062_orig_1.jpg

A Telihold hatásairól sokat lehet tudni, statisztikai adatokkal is alátámasztották ezeket, kiemelnék néhányat közülük: fejfájás, álmatlanság, agresszió fokozódása, idegesebb hangulat, megszaporodhatnak az erőszakos, vagy szenvedélyektől túlfűtött események is. Befolyásolhatja munkaképességünket, kapcsolatainkat, több a veszekedés, nem érdemes komoly döntéseket hozni, pl szakítani… Megsokszorozódhatnak a közúti balesetek, észre is vettem, jóval több szirénázó mentő száguldozott most is.
Nemcsak az embereken, hanem az állatokon, növényeken is érzékelhető változás, pl több a kutyaharapás, az ilyenkor gyűjtött és fogyasztott gyógynövények hatékonyabbak…

moon-and-girl.jpgSokat tehetünk magunkért ebben az időszakban is, hogyha spirituális tevékenységekkel foglalkozunk, jógázunk, meditálunk, relaxálunk, elvonulunk kicsit, hisz az energiák Teliholdkor befelé hatnak, introvelttá válhatunk. Nemcsak aznap, hanem már napokkal előtte és utána is érezhetőek a hold tulajdonságainak megnyilvánulásai, ebben az időszakában leginkább a tudatra van hatással. Ahogy egy thai főapát mondta: Full Moon, Full Mind.

20140116-135218.jpg

A Hold természeti jelenségeinek hatásairól már írtam egy korábbi bejegyzésemben, melyet IDE KATTINTVA tudtok elolvasni.

Nem tudtam nem észrevenni az elmúlt évek során, hogy amióta (1999) jógázom, letagadhatatlanul kiélesedtek az érzékszerveim, az intuícióm, mind a természettel, mind az emberekkel és magammal kapcsolatban.
Megfigyeltem, hogy a Holdállások befolyásolják nemcsak a hangulatomat, hanem a jógagyakorlásomat is.

A héten is a holdhoz igazítva tartottam jógaórákat, nyugodt környezetben, lágy zenével, gyertyákkal, támogató hangulatban…
Észrevehetően többen látogattak el az órákra, mintha az emberek ösztönösen is megéreznék, hogy mire van szükségük. A női jógán is teltház volt, együtt mi nők, összeadva holdas energiáinkat, ez már eleve egy jó konstelláció :)

teliholdas-est.jpg

De természetesen nemcsak lelkünkre, testünkre is hatással van a Telihold, ezért óvatosabban kell nyújtani, mozogni, mert könnyebben sérülünk. Inkább a finomabb Yin típusú órákat érdemes előnyben részesíteni, mint az erősebb, dinamikusabb, férfiasabb Yang-osakat, ahol kisebb az esély a befelé figyelésre is. Mindkettő gyakorlása javasolt, hisz kiegészítik egymást, és az aktuális lelkiállapotunktól, életszakaszainktól is függ, éppen mire van szükségünk. A Yin órák különösen javallottak azoknak, akik képtelenek befelé figyelni, csendben lenni és leállítani zakatoló elméjüket. Nemcsak nőknek... ;)

11224308_503504399827691_5185084458007793023_n.jpg

Yin típusú jógaórák

Nagyon szeretem a Teliholdas időszakot, ezt a típusú lágyabb, nőiesebb energiákkal dolgozó spirituális gyakorlást, miközben az elmét az aktív Yang-ból visszük befelé a passzív Yin-be. Leginkább ez egy belső út, önmagunk tisztább megismerése kerül fókuszba, mintha lelkünk tükrébe néznénk.

Passzív, hosszabban kitartott ászanákba helyezkedünk bele túlnyomórészt a talajon, melyek meditatív állapotba visznek bennünket. Ez a nemcselekvés néha kényelmetlenül érinthet bennünket, mert általában mindig akarunk valamit csinálni, mozgásban lenni, vagy gondolatokkal elhalmozni az elménket, hogy még csak véletlenül se csendesedjünk el. Menekülünk mindenféle formában ez elől. Ahogy a thaiok szokták mondani, monkey mind, szétszórt elme.

lazito_570x267.jpg

Telihold idején lelkünk nyitottabban reagál, elnyomott érzéseink, gondolataink felszínre jönnek, ezért könnyebben megy az elengedés is… Elengedni mindent, ami hátráltat bennünket, ami lehet, hogy a múltban tart és nem engedi élvezni a jelenünket: embereket, tárgyakat, szomorúságot, fájdalmakat, félelmeket, haragot, sértettséget… persze ez senkinek sem megy könnyen, és ez megérne egy külön témát.

„Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni.” Buddha

Minden belégzés lépésről-lépésre beljebb visz, megérkezünk belső csendünkbe, egyre közelebb kerülünk önMAGunkhoz. Minden kilégzéssel szép lassan elengedjük a külvilágot, a megfelelés kényszerét, az elvárásainkat, korlátainkat, ragaszkodásainkat. Belehelyezkedünk a jelen pillanatba, lélegzünk,lazítunk, elengedünk… figyeljük, milyen érzések jönnek felszínre testünkből (mert a testünk, izmaink is hordoznak lenyomatokat), lelkünkből, de nem ugrunk ezekbe fejest, nem kezdünk elemezgetni, agyalni, hanem csak mint egy kívülálló (tanú pozíciónak nevezik), megfigyeljük, majd elengedjük a kilégzéseinkkel.

Gyakorlásaink alatt megtanulunk gyengédnek lenni önmagunkkal szemben, megismerni és tiszteletben tartani határainkat, és elfogadni azt, ami éppen van.

A relaxációban segítségül hívjuk a Hold áldásos energiáit, erőit, minőségeit. Fényével átmossuk fizikai testünket, gyógyítjuk betegségeinket, rásegítünk az öngyógyító képességeink folyamataira, feloldjuk blokkjainkat több szinten, testben, lélekben és mentálisan is, megtisztítjuk gondolatainkat.
Akár bocsánatot is kérhetünk azoktól, akik valaha megbántottak bennünket, vagy akiket mi bántottunk meg, és szeretettel, békével továbbengedjük őket… ez a pont néha fájdalmas emlékeket hoz felszínre, és ha képesek vagyunk az elengedésre tiszta szívvel, fellélegzünk, megkönnyebbülünk, hisz lerakjuk végre a múlt terheit. Van, hogy ehhez több idő kell…

 „Sokan úgy feszegetik, nyitogatják a jövő, a változás ablakát, hogy előtte elfelejtik bezárni a múlt ajtaját. Ám ha az ajtó és az ablak is nyitva marad, az huzatot eredményez, ami lelki szinten érzelmi zűrzavarhoz, éretlen lépésekhez vezet, így a változás nem azt az eredményt hozza, amit várunk, illetve folyton visszacsúszunk. A lezáratlan, fel nem oldott múlt melletti jövőépítés, változtatás olyan, mint a homokra épített vár – a legkisebb szélviharra, azaz érzelmi megrázkódtatásra összedől.”

Belső utazás

A sokszor mélyen elnyomott, majd felszínre jött érzelmek és az azokkal való szembenézés nem mindig fájdalommentes, és különbözően hatnak ránk, melyekre mindenki másképp reagál. Van, aki már gyakorlás közben pityereg, míg mások óra után, kifelé menet… az egyik esti órán például egy lány nevetőgörcsbe burkolózva ment ki az öltözőbe kis időre, hogy ne zavarja a többieket. Persze ez nem minden esetben van így, és nem bömbölős, vagy éppen kacagásban harsogó órát kell elképzelni. Szép csendben, mindenki elvan a maga világában és interpretálja az élményeit. Lehet már a gyakorlás közben, vagy otthon a négy fal között indul be valami változás.

Az ilyen, letagadhatatlanul terápiás jellegű órák legtöbbször megérintik a jógázókat. Néha elkapok egy-egy tekintetet, mozdulatot, sóhajt… felismerések csillannak meg a szemekben, jó ránézni ezekre az arcokra. Óra végén tapintani lehet a csendben, hogy itt és most valami történt… mint egy belső utazás, mely nem ér véget azzal, hogy lelépünk a jógaszőnyegről… sőt, az igazi utazás ezután kezdődik…

teliholdmeditacio.jpg

Érdemes megismerni és beépíteni jógagyakorlásainkba és mindennapjainkba a hold időszakait, az évszakok váltakozását, kiszűrve a kritikusabb periódusokat, kihasználni pozitív minőségeit, majd tapasztalni fogjuk, hogy nagyban hozzájárulunk egy kiegyensúlyozottabb élethez, nemcsak ránk hatnak személyesen, hanem környezetünkre is.

Szeretetteljes, Teliholdas gyakorlásokat, felismeréseket kívánok:

Viki

Egy kis segítség a relaxációhoz, mely nem kimondottan a Telihold időszakára szól, hanem a hétköznapokban is bármikor alkalmazható:

2016\10\19

Mesterszerepeink

Napjainkban nagyon sokan keresünk segítségül hívva egy utat, módszert, vagy akár többet is annak reményében, hogy egy boldogabb, harmonikusabb életet élhessünk, vagy éppen zátonyra futottunk életünk tengerén és megoldásokat várunk. Mindegy, hogy egy célt tűzünk ki, vagy szeretnénk önmagunkat megismerni, fejlődni, változni, vagy egy már kialakult trauma, betegség miatt fordulunk gyógyítókhoz, mesterekhez, tanítókhoz, jósokhoz… elindulunk valamilyen irányba, és nem is sejtjük az út elején, mi vár ránk.

 

Jómagam is évek óta foglalkozom emberekkel, mint jógaoktató és életmód tanácsadó terapeuta, miközben ugyanúgy én is eljárok másokhoz, de ezt sokan nehezen akarják elfogadni és jönnek a nemááááár, te mész masszőrhöz, terapeutához, kineziológushoz, ideoda??? egy jógaoktató?  hát nem tudsz magadon segíteni? stb…. pedig bizony, sokan talán be sem vallják közülünk, de nekünk is szükségünk van időközönként segítségre, útmutatásra, frissítésre. Minden segítő szakmában kötelezővé kellene tenni, van ahol ez így is működik szerencsére, hogy rendszeresen őket is meghallgassa valaki, kiadhassa magából a feszültséget, terápiákon vegyenek részt.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor úgy érezzük, már kevesek vagyunk egyedül felállni, nem bírjuk motiválni magunkat, elmegy az életkedvünk, érdemes ilyenkor nem szégyellni segítséget kérni. Sokszor egy nagy baráti, tisztító, kihányós beszélgetés is helyrebillentheti az ember lelki békéjét, megkönnyebbülünk.

Nekem is vannak mentoraim különféle helyzetekben, itt Magyarországon is, akiket közülük mesteremnek tartok, ráadásul engem is egyre többen neveznek annak. Bevallom, zavarban voltam először, ááá, hogy lennék már az, kevés vagyok én ahhoz stb…
Régebben a Mester kifejezést teljesen félreértelmeztem valószínűleg a külvilág befolyásolása által, hisz őket egyfajta misztikus köd, elérhetetlenség jellemez. Lehet engem is? :D
Aztán rá kellett, hogy jöjjek az évek során, hogy az én olvasatomban mindannyiunknak vannak mesterei, és mi is azok vagyunk valakik számra. Erről, szubjektív véleményemről és személyes tapasztalataimról fogok most írni…

MESTEREIM THAIFÖLDÖN, INDIÁBAN

Szerencsés „véletlenek” során volt lehetőségem arra, hogy Thaiföldön és Indiában több magasan kvalifikált mesterrel találkozzam. Mondjuk ez is szubjektív, kinek mit jelent ez.  A kint töltött hónapok egyik fő motivációja ez volt, tanulni, tapasztalni, töltekezni.

Több tanítót, szerzetest mi magunk kerestünk meg, így ismeretlenül, akik készséggel voltak segítségünkre, örömmel adtak nekünk tanításokat. Ami segítés messze nem a hittérítésről szólt, hogy áttérjünk a buddhizmusra, hanem hogy az emberek boldogságát segítsék, főleg nekünk, nyugati embereknek. Olyan technikák gyakorlott tanítói ők, ami egy alapvető buddhista hozzáállást segít megadni számunkra, nyugatiak számára, ami alapján mindenki a boldogságot keresi, és a szenvedést szeretné elkerülni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Általában mindenkit fogadnak, elérhetőek, hétköznapiak, nem spirituális gőgtől elszálltak. Van, akihez előre be kell jelentkezni. Sokszor itthon túlmisztifikáljuk őket, ott pedig teljesen természetes volt, hogy pl egy Rinpoche szobájában teázunk, miközben tanított bennünket, mi pedig bartelban angolul a chatelés világába vezettük be…

Thaiföld legszentebb dzsungel kolostorában, Suan Mokkh-ba, melynek neve mindent elárul: "The garden of liberation", A felszabadulás kertje, Achan Po főapáttal találkoztunk, meditáltunk:

Wat Chedi Luan templom, Chiang Mai, egy hónapot töltöttünk ebben a városban, és szinte naponta bejártam a délutáni szertartásokra, meditációkra. Patakokban folyt rólam a víz, olyan hőség volt bent, de ilyen pillanatokban az embert ez nem igazán zavarja, máshová helyezi a fókuszt:

Tummarat Gornmakiaw, Chiang Mai
 A kor egyáltalán nem számít, hisz egy 26 éves thai szerzetes tanított bennünket, de sok dologban jóval többet tudott, egyértelműen bölcsebb volt, mint mi. Látni lehetett a szemében a határozottságot, a bizonyosságot, a hitet, a megtapasztalásokat, mindezek ott csillogtak a szemeiben, nem lehetett nem észrevenni. Tummarat, akire ha csak rágondolok, azonnal mosolyra húzódik a szám, vagy sokszor nehéz helyzetekben felidézem a tanításait, azóta is tartjuk a kapcsolatot, és kérek tőle tanácsokat is.

Mégis, mivel még ritkán tanította angolul a Therravada buddhizmus tanításait és gyakorlatait, ezért először látszódott rajta a feszültség, az izgatottság, hogy képes-e arra, hogy tökéletesen megoldja a feladatokat, ami elé állítottuk. Remegett a szája is, javította az angolját, leste a szótárat, puskázott… nagyon emberi, és esetlen volt, ugyanolyanok, mint amilyenek mi vagyunk.

Legtöbbször a délelőtti program az volt, hogy reggel elmentünk a templomba meditálni együtt, vagy éppen egyedül, utána ettünk egy fincsi forró noodle soup-ot, levest reggelire, majd tanításokat kaptunk a templomkertben.

Tummarattal volt szerencsénk egy fontos szertartáson is részt venni, amikor is évente egyszer bevonulnak a gyerekek a kolostorba, erre nagy ünnepségeket rendeznek a városban. Barátunk végig vezetett bennünket és sok érdekes információt is átadott közben.

Wat Suan Dok kolostorának Főapátja, Phra Saneh Dhammavaro, aki a Thai király tanítója is volt, buddhista meditációkat, tudati technikákat, a thai hozzáállást tanította nekünk egy délutánon keresztül a maga 50 évnyi tanítási tapasztalataival. Teljesen „véletlenül” sikerült vele találkoznunk, direkt nekünk hívták oda, pedig mi csak egy szimpla monk chatre készültünk, amikor is fiatal szerzetesekkel cserélhetjük ki a tudásunkat, ők angolul szeretnének tanulni, mi pedig a buddhizmus és egyéb kérdéseinkre kapunk válaszokat.

India, Chamtrul tibeti Rinpoche (legmagasabb szintű mester, professzor), aki nemzetközi tanító világszerte, a Dalai Láma tanítója is, egyhetes kurzusokat tartott:

dsc_0535_1.jpg

India, Szadhu (Szent ember), akivel a vonaton futottunk össze. Varanasiba, a szent városba vonatoztunk a Gangesz partra. A többezer ember közül éppen mellém ült le és beszédbe elegyedtünk, egy angolul beszélő indiai srác tolmácsolt, és pont egy jógi Szadhu volt, számomra mint jógaoktatónak ez igencsak izgalmas összetalálkozás volt.

dsc_0399.jpg

Beszélt mindenről, ami belefért egy állomásnyi időbe. Patanjaliról, a kaphalabáti légzésről… aztán mielőtt leszállt, a fejemre koppintott, mormolt valami mantrákat, megáldott, és eltűnt.

Jóga Varanasiban, Gangesz part, itt éppen a Tratak gyakorlatot mutatja a Szadhu egy jógateremben. Ez egy mentális tisztító gyakorlat, amikor is egy pontra fókuszálunk, mely segíti a koncentrációt, tisztítja és lecsendesíti a gondolatokat.

Ilyen utakon lehetett eljutni egy jógaterembe:

Dharamsala, Kenrinpoche Sherab Yeshe, tibeti Rinpoche, akitől jógát, légzőgyakorlatokat sajátítottam el, és sokat beszélgettünk a tibeti emberekről, helyzetről is. Ő volt, akit rendszeresen chatelni tanítottunk a szobájában, teázás közben. Még sosem hallottam olyan Rinpochéről, aki jógát is oktat:

Számos egyéb tanítóink is voltak a hétköznapokban, akiktől fontos üzeneteket, tanításokat kaptunk, mint pl Mr Po, a thai kisboltos és halász… a thai boksz edzők… a thai néni, aki fantasztikus ételeket főzött… a 30 órás vonatút eseményei, résztvevői… Ázsiában szinte mindenhol ott van a tanítás, bölcsesség, szerintem aktívabban, mint nálunk, csak figyelnünk kellene és nyitottá válnunk.

TÉVES KONCEPCIÓK

„Az ember soha ne adjon másoknak olyan problémához tanácsot, amelyet önmaga sem tud megoldani.” –Müller Péter

Mióta Thaiföldön voltam, és főleg mióta sokat beszélgettem szerzetesekkel, akik nem megjátszott alázattal meséltek, adták át tudásukat, mindezt megingathatatlan békében, komolysággal, de mégis gyermeki ártatlansággal, csibészséggel… még inkább felteszem magamnak a kérdéseket.
Minél többet hallgattam őket, annál inkább úgy éreztem, mennyi mindent nem tudok, úgy igazán, szívből, lélekből megtapasztalva, meg amúgy is… és hogy mennyire vagyok hivatott itthon oktatni.

Aztán arra is rájön az ember, hogy nem tudhat mindent, vannak bőven hiányosságaink, de legalább abban legyünk felkészültek, tapasztaltak, amiben másoknak a segítségére vagyunk, hisz egy tanítónak, gyógyítónak hatalmas felelőssége van, jól meg kell gondolnia, mit mond vagy csinál. Sajnos ebben a spiri szakmában, egyre többször hallani olyan eseteket, és már én is belelátok a témába, hogy néhány tanító, gyógyító visszaél manapság a labilis, érzelmileg sérült kliensek manipulálásával, kihasználásával… Főleg ők, akik ismerik az emberek lelkét, működésüket, hisz ez a szakmájuk, hatalmas károkat okozhatnak! Ez legyen minden segítő szakmában tevékenykedő embernek a saját lelkiismerete, mi alapján dolgozik.
Sokszor tapasztalom itthon is, hogy önjelölt tanítók, mestereknek mondott hétköznapi emberek valódi, megélt tudás nélkül hirdetik az igét, de olyan jól előadják magukat és felépítik az image-üket, hogy nem veszik észre az emberek, mi van a színfalak mögött...

Van, hogy előítéletekkel, elvárásokkal vagyunk a segítők, gyógyítók iránt, aztán sokszor jön a kiábrándulás, mert kiderül, ők is csak emberek, nem szentek. Ha azok lennének, valószínűleg már nem köztünk járkálnának.
Főleg a spiritualitásban, ami szerintem már egy egészen elcsépelt szó és nem a valódiságát mutatja, azt gondolják sokan, hogy valamilyen területen tanító, gyógyító szakember minden napja harmonikus, tökéletesen egyben vannak. Pedig ez nem feltétlenül így van… Mindannyiunknak megvannak a saját terhei, feladatai, amiben fejlődni kellene. Csak mi azért lássuk be, sokszor szeretünk azonnal ítélkezni, véleményt alkotni a mi elképzeléseink szerint, ami nem biztos, hogy mindig a valóságot fedezi.
Volt, hogy bennem is csalódott már tanítványom, mert rámhúzott olyan elképzeléseket, elvárásokat, koncepciókat, melyeket ő maga gyártott rólam, jobban mondva arról, hogy egy jógaoktatónak milyennek kellene lennie. Rólunk is azt gondolják, hogy reggeltől-estig frissek, üdék vagyunk, sosem betegszünk meg, nincsenek problémáink… persze erre törekedünk, és ezért is jógázunk, de mi is ugyanúgy haladunk az úton, mint bárki más. Tény, hogy a legnagyobb hitelesség szerintem a példamutatás, az, hogy amit tanítunk, azt éljük is. Lehet, másban még gyerekcipőben járunk mi is, de jobb esetben arról nem is prédikálunk, csak amiről már saját tapasztalataink vannak. Fontosnak tartom, hogy ne okozzunk kárt másoknak, és természetesen magunknak sem.

Vannak olyan időszakaink, amikor bénázunk, nem úgy mennek a dolgok, semmi sem megy jól… És a „nagy Mesterek”, szerzetesek is bénáznak valamiben, pl olyan élethelyzetbe kerülhetnek a kinti világban, amit még nem ismernek, amiben még nincs tapasztalatuk. Ebben semmi meglepő vagy rossz nincs. Ők is képesek segítséget kérni másoktól, akár tőlünk nyugati emberektől, leszállnak a magas lóról, amire valójában fel sem ültek, csak mi gondoljuk ezt a messzeségből. Képesek magukon nevetni, ha elrontanak valamit, felnéznek a tanítványokra, ha bármi újat tudnak nekik mondani, mutatni. Akkor hirtelen a tanítóból tanítvánnyá változnak... Kivételek persze mindig vannak.

AZ ÉLET MAGA IS TANÍTÓMESTER

Lehet valaki mester egy életen át, vagy rövidebb ideig, akár csak pár hónapra, hétre, napra, egy beszélgetésnyi időre… vagy akár egy pillanatra is!

Volt, hogy Thaiföldön egy kétórás jógaórán volt mesterem egy thai jógaoktató hölgy, a maga 35 év tapasztalatával, de többet nem találkoztam vele, mégis olyan érzéseket, gondolatokat indított el bennem, melyek előbbre vittek.

Mindannyian „mesterek” vagyunk valamiben. Abban, amiben jók vagyunk, amit szívvel-lélekkel, alázattal képviselünk és teszünk az életben. Lehet akár parkettás mester valaki, és a jógaoktatót űbermisztikusnak tartja, pedig a saját szakmájában ő ugyanolyan „mester”. Thaiföldön van erre egy sokatmondó mondás: same-same but different, ami annyit jelent, hogy minden valahol ugyan az, de mégis teljesen más.

A leckék, tanítások sokszor meglepetésszerűen, észrevétlenül kúsznak az életünk mindennapjaiba. És mindegy milyen nemű, hány éves, hogy hívják, honnét jött, milyen szituált…
Vajon észrevesszük-e ezeket a pillanatokat? Lehet, hogy nem azonnal, hanem később, akár hosszabb idő elteltével esnek le az akkori tanítások mondanivalói, hogy nagyot koppannak és jön az „aha” élmény? Bárhogy megeshet… mindegy is, mikor és hol történik. Az a lényeg, tanulunk-e belőle? Ha nem, hányszor esünk még ugyanabba a hibába, élethelyzetbe?

Előbb utóbb önmagunk mestereivé kellene, hogy váljunk, hisz, ahogy thai szerzetes mesterem is mondta, Buddha sem segített az embereken, hanem csak utat mutatott. Hogy az információkkal mit kezdünk, élünk-e velük, az már csak a mi választásunk, döntésünk.

Talán érdemesebb lenne nem a mestert keresni, és tőle várni a tanítást, hanem a tanítást keresni, mert az mindenhol, mindenben, mindenkiben megtalálható, és bármikor életre kelthető. Vannak helyzetek, amikor nagyon sokat tudnak segíteni nekünk, kézen fognak, elindítanak, de néhányan elkezdenek függővé válni a terapeutáktól, tanácsadóktól, különféle oktatóktól. Ettől óvakodni kellene, mert máskülönben nem találunk vissza önmagunkhoz, ami aztán a gyökeres változást, felismeréseket megadhatja.

"Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott.”"
-Paulo Coelho

Az igazi, őszinte válaszok ugyanis bennünk vannak… számomra már nem kérdés.
Ráébredünk belső forrásunk erejére, mivoltára, minőségére, és rájövünk, valójában mi magunk vagyunk a legnagyobb mesterek a saját életünkben.

Csak valljuk be, sokszor azonnali változást, megváltást akarunk türelmetlenül. Mászkálunk egyik tanítótól, terapeutától a másikig, tanfolyamokat végzünk, nincs vége a szomjúságunknak, mert a változás mégsem történik meg. Ilyenkor általában a segítőt hibáztatjuk, hogy nem jó, amit csinál. Ilyen van, és értelmetlen tanfolyamok is. Olyan is van, hogy az egyik szakember, oktató másnak nem jött be, nekünk viszont tökéletes.

Néha megállhatnánk és rápillanthatnánk arra is, teszünk-e önmagunkért egy lépést is, hogy elinduljon a gyógyulásunk, változásunk? Ha kapunk házi feladatot, instrukciókat, technikákat, vajon felhasználjuk, megcsináljuk-e? Ezen néha érdemes elgondolkodnunk, mielőtt állandóan másoktól várjuk a megváltásunkat… és nem utolsó sorban, eljön-e az az idő, amikor végre felvállaljuk a felelősséget saját életünkért, vagy mindig másokat akarunk hibáztatni a boldogtalanságunkért, szenvedéseinkért? Eldobjuk-e valamikor a mankókat, és elkezdünk végre a saját lábunkon járni?

Szeretettel: Viki

2016\08\28

Az elmúlás szépsége - Édesanyám emlékére...

Az Élet egy folyamatos utazás… ahol most eljutottam egy olyan állomásra, mely elkerülhetetlen mindannyiunk számára, „elveszíteni” az Édesanyát, aki életet adott nekünk. Talán az egyik legnehezebb feladatunk, amivel szembe kell néznünk, meg kell tapasztalnunk előbb, vagy utóbb. Nem kapunk felmentést ez alól, és ez általában felkészületlenül ér bennünket.

Mindig is féltem, jobban mondva tartottam a haláltól… vagy inkább az ismeretlentől? Attól, hogy egyszer mindennek vége lesz? Vagy félek elveszíteni a szeretteimet, dolgokat, melyek biztonságot nyújtanak?

10482222_757632597624352_6398804789292964988_n.jpg

Számos szellemi tanító írt már a halál témáját illetően… én most kiírom magamból a személyes tapasztalataimat, egyrészt mert az írás amúgy is egy jó terápiaként tud szolgálni a feldolgozásban. Másrészt segítő szándékkal osztanám meg a gondolataimat, érzéseimet, hátha mások is tudnak majd belőle merítkezni, hogy egy kicsit könnyebb legyen elfogadni, megérteni, megélni, ha eljön ez a pillanat, ez a feladat az életében… közben más dolgunk is van, amivel meg kell birkóznunk, ez így természetes. Az egész életünk során hordozott puttonyunkból folyamatosan pakolunk ki dolgokat, amire már nincs szükségünk, mert átmostuk rajta magunkat. Mert érdemes úgy felfogni, hogy nem problémák, hanem megoldandó feladataink vannak, melyek jönnek egymás után, hiába is tiltakozunk ellenük, hogy belefáradtunk, elég volt, az élet akkor is megy tovább.

„Nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” 
(Paulo Coelho)

Édesanyám utolsó három hónapos, kórházban eltöltött ideje, és még az azelőtti évek is fájdalmas leckék árán rákényszerítettek és megtanítottak arra, hogy mélyebbre merüljek alá a lélekbúvárkodásban.

Az elmúlás nyugaton

A halálra, elmúlásra, szeretteink elvesztésére nem lehet előre felkészülni, nincs rá edzésterv vagy egy jó recept… csak akkor tudjuk meg, amikor már benne vagyunk a folyamatban. Addig esélytelen, hisz nem is tudhatjuk előre, mi fog történni, mi fog ránk várni, és mindannyian másképp dolgozzuk fel.

A mi nyugati kultúránkban, ahol úgy vagyunk kondicionálva, hogy féljünk a haláltól, nem tudjuk hova tenni ezt az eseményt, leginkább tabu témának számít, sőt, még a gyászolóval sem tudunk igazán mit kezdeni, és sokszor azt a technikát választjuk, hogy inkább elkerüljük az illetőt, hisz valljuk be, nem a legvidámabb korszakát éli, és valahol lelkünk mélyén örülünk, hogy nem nekünk kell átélni ezt a megrázkódtatást. Ez így működik, és nem is szabad ezt felróni senkinek sem.

Sokan, sokféleképpen reagálunk a témára. Van, aki hallani sem akar róla, messziről elkerüli, ezt sokszor mi, gyermekek is így tesszük, megijedünk, amikor a szüleink elkezdenek a halálról beszélni, és szép lassan adagolják, miközben mi döbbenten és kényelmetlenül hallgatjuk, hogy hogyan kell intézni majd a sírt, temetést, hol legyenek elszórva a hamvak, hol vannak a személyes papírok, ha baj történne stb…

Ez leginkább a materialista kultúránk „hibája”, sőt, próbálunk mindent megtenni, ráadásul még a média is ezt sugallja sokszor, hogy maradjunk örök fiatalok… Pedig lehet, egészségesebb lenne már gyermekkorban beszélni erről, és nem azt a félelmet kelteni, hogy az elmúlás, öregedés, halál egy természetellenes, kerülendő dolog.

Az, hogy az életünk jóval több annál, hogy felhalmozzunk felesleges dolgokat, csak a pénzt hajtsuk, megfeleljünk a társadalom néha kőkemény elvárásainak… már gyerekkorom óta foglalkoztat. Kell lennie valami értékesebbnek ott a tükör mögött…

Az elmúlás keleten

Már másodszorra voltam Ázsiában, megjártam Indiát, Nepált, Thaiföldet, ahol legutóbb több hónapot is eltöltöttem. Megfigyeltem ezeknél a természethez közeli népeknél, hogy a halál mivoltát teljes természetességgel kezelik, és nemhogy sírással, hanem ünnepléssel, van ahol énekléssel, tánccal kísérik az elhunytat odaátra. Sőt, sokszor még a gyermekek is részt vesznek a temetkezésben, szertartásokban, az elmúlás tehát kicsi kortól fogva a mindennapok részévé válik, nem akarják megkímélni őket a megrázkódtatástól. Hogy mi a helyes, egészséges, célravezetőbb? Azt mindenki döntse el maga.

Viszont Ázsiában és más kultúrákban még mindig él az animizmus, és hisznek benne, hogy mivel a földön minden újjászületik, ezért úgy gondolják az nem lehet, hogy a lélek ne szülessen újjá. Én is ebben hiszek.

Azt valójában, valljuk be őszintén, hogy a lélek tovább él-e, nem tudhatjuk biztosan, de a következőt igen:

Az ázsiai emberek hite segít a gyászban, mert az elhunyt szellemével továbbra is fenntartja a kapcsolatot, míg a nyugati ember úgy gondolja, hogy a halállal egy időben örökre elveszítette hozzátartozóját, testileg-lelkileg.

http://utazohm.blog.hu/2016/02/18/hazikok_ahol_szellemek_elnek_szellemhazak_thaifoldon

Nem az a lényeg, hogy kinek van igaza a hitében, hanem egyértelműen látszik, hogy a keleti gyászolók pszichológiailag könnyebben lépnek túl ezen az időszakon.

Statisztikai tény, hogy a nyugati ember számára tovább tart a gyász időszaka, ami akár 3 évig is elhúzódhat. Azt is tudjuk, hogy a nyugati ember inkább a lélek elvesztésére koncentrál, tehát fizikai és lelki hiányt él meg, míg a keleti ember tudja, hogy az elhunyt hozzátartozó lelke tovább él az életében, és segít neki. A két hozzáállás között, még ha nem is tudjuk mi az igazság, az biztos, hogy óriási különbség van a gyászolók magatartásában.

wo8tphh8m3jfoqb49tpqtsal2uww.jpg

Ázsiai utam élményei a halál árnyékában

Már útközben tudtam, hogy a 4 hónapos ázsiai utazásom ajándék volt számomra, és egy hatalmas áldás. Nem lehetett nem észrevenni, érzékelni, hogy az elmúlás különböző formákban végig ott ólálkodott körülöttem. Már tudom, ezzel egyfajta felkészítést, beavatást kaptam azelőtt, ami az út után várt rám itthon…

Mikor Thaiföldön, Ranongban betévedtünk egy templomkolostorba, ott egy halotti toron vettünk részt teljesen véletlenül, egy ismeretlen thai családdal, akik szinte hozzátartozóként fogadtak bennünket. Erről írtam is, itt el tudjátok olvasni:

 http://utazohm.blog.hu/2016/03/04/egy_thai_kolostortemplom_meglepetesei

Volt egy pár órás alkalom a thai király egyik tanítójától tanulnunk. Nagyon sok témát felölelt a beszélgetésünk, de végig ott motoszkált bennem a halál kérdése. Aztán egyszercsak magától elkezdett beszélni az élet körforgásáról, értelméről, az elmúlásról… A magamban feltett kérdésekre kaptam meg sorban a válaszokat…

dsc_0050.jpg

Másik thai mesterem sokszor beszélt arról, hogy minden elmúlik, a jó és a rossz is… a halál egy újabb lehetőség az újjászületésre. 

dsc_0089.jpgAztán India legspirituálisabb, legszentebb városában, Varanasiban, már másodszorra járva, részt vettünk a Gangesz parton szertartásokon, ahol a máglyán való halottégetés a legelterjedtebb temetkezés. Lekeveredtünk közvetlenül a partra, ahol turisták több okból kifolyólag nem nagyon szoktak tartózkodni, és az éppen gyászoló család közé ültünk, akik elfogadták a jelenlétünket, mellyel még csak véletlenül sem szerettük volna megzavarni a temetést. Együtt ültünk, néztük az égő máglyát, közben együttérzően megsimogattam az indiai fiú hátát, aki előttem ült és sírdogált… Jajveszékelés nélkül, csendben búcsúztatták a hozzátartozójukat. Egybefolytam és mélyen benne voltam a béke és az elfogadás légkörében, a világ egyik legtermészetesebb folyamatában. Nem borzasztónak és elrettentőnek éltem meg végignézni egy testet elégni a halottégetésért felelős brahminokkal, akik közben bölcs szavakkal nyugtatták a hozzátartozókat, hanem megéreztem valamit… valamit, melynek jóval mélyebb spirituális tartalma van...

Majd szintén Indiában, Dharamszalában, a Dalai Láma székhelyén feltűnt, hogy 3 napon keresztül a közvetlen szomszédságukban valami szertartásféle hallatszódott, megkérdeztem Tast, mi történik. Elmondta, hogy éppen egy Tibeti, úgynevezett Phova szertartás zajlik, ami a Tudatos Halál meditációja, melyet egy tibeti láma vagy szerzetes végez a haldokló mellett.
A gyászoló is részt vesz az elhunyt lélek elengedésében, tehát nem siratja, nem visszatartja, hanem elengedi, és ez az itt maradt „gyászolót” felszabadítja, a lelket pedig segíti továbblépni.

Na ez volt az a pont, mikor biztos voltam benne, hogy ez már nem lehet véletlenek sorozata. Ennyi temetés, halál, koporsó, beszélgetések a témával kapcsolatban stb… aztán rá két napra fel akartam hívni Édesanyámat szülinapján, de pont nem működött a város egyetlen nemzetközi telefonja, és mire visszaértem a szállásra, már egy skype üzenet fogadott bátyámtól, hogy beszélnünk kell, kész csoda, hogy le tudtuk bonyolítani, mert Indiában, a Himalája tövében nagyon akadozott az internet, de akkor tökéletes volt. Már tudtam, éreztem hogy baj van… Anyukám közel 5 órás életmentő műtéten esett át, és kérdéses volt, hogy még hazaérünk- e külföldről, láthatjuk-e még… Az utolsó napunkat töltöttük kedvenc helyemen, Dharamszalában, éppen meg akartuk ünnepelni, elbúcsúzni, de teljesen más fordulatot vettek az események egy pillanat alatt… az a pár nap, amíg utaztam, mert Indiából a hegyekből nem 1-2 óra alatt lehet hazaérni, teljes lelki káoszban, zaklatottan telt. Alig voltam wifi közelben, hogy értesülhessek a hírekről, hónapoknak éreztem, míg Magyarországon landoltunk.

Búcsúzás

Az intenzívre érkeztem Pápára, ott volt Anyukám először, aztán később egy másik városba került kórházba. Mindent igyekeztünk megtenni a felépüléséért, de a végén már nem volt hozzá se fizikai, se lelki ereje…

Volt, mikor meglátogattuk, meg sem ismert… és mikor eljöttünk, az volt az érzésünk, vagyis inkább a szeméből úgy látszódott, utoljára találkozunk. Ő már tudta, érezte, hogy hamarosan itt az idő. Látott már fényeket, alakokat, kérdeztem fél-e tőlük, de mondta nem. Nyugtatgattam, hogy minden rendben van, senki sem fogja bántani, csak segíteni…

Aztán romlott folyamatosan az állapota, az ápolónők szóltak, menjünk be elbúcsúzni, mert haldoklik Édesanyánk. Bátyám már előttem megtette, mielőtt hazarepült külföldre, de akkor ők még tudtak beszélgetni. Én már nem tudtam…
Igyekeztem felkészülni a találkozóra, elköszönésre, lelkileg megerősíteni magam, ehhez segítséget is kaptam, életem addigi legnehezebb feladata előtt álltam. Mire megérkeztem a kórházba, olyan állapotban találtam már rá, hogy teljesen lesokkolódtam a látványtól. Nem tudtam, hogy ennyire nagy a baj, az utolsó találkozásunkkor más élményeim voltak róla… bevallom, borzasztó érzés bárkit, főleg a saját anyukánkat haldokolva látni. Egy órát ültem az ágya mellett, néha kimentem a folyosóra erőt gyűjteni, pityeregni, néhány vigasztaló szót kaptam az ápolónőktől is. Az idő 80%-át már Odaát töltötte… de én akkor is beszéltem hozzá, hittem abban, hogy mindent hall és érzékel. Nyugtattam, simogattam, pusziltam… néha visszatért, ilyenkor próbált rám nézni és annyira beszélni akart, de már nem volt ereje, csak néha suttogott, odatettem a fülemet ilyenkor, annyira tehetetlen voltam, hogy nem értettem szegényt. Eléggé izgulós típus volt, ezért még inkább fontosnak éreztem megnyugtatnom, és átadni Bátyám és Édesapám üzenetét, hogy nagyon szeretjük, minden rendben van, szeretettel elengedjük és köszönünk mindent, amit értünk tett, és hogy vigyázni fogunk egymásra. Megfontoltan, mondhatnám bölcsen hagyták el a számat a mondatok, szavak, még én is meglepődtem magamon. Felnőttem...

Nem tudtam, meddig maradjak, mi a jó, próbáltam kérdezni, és amikor képes volt rá, bólintott, hogy ne menjek és megszorította a képességeihez mérten a kezem, amit odanyújtottam. Végtelenül bensőséges pillanatok voltak ezek.

Aztán egy óra elteltével kijöttem végleg, még utoljára visszanéztem rá, örökre belesütöttem a szívembe a pillanatot, az arcát, és elbúcsúztam, sosem felejtem el. Nagyon nehéz volt… felfogni azt, hogy ebben a világban fizikai síkon már nem fogok vele találkozni többet…

let-go2.jpg

Majd nem tudom hogyan, kivergődtem a kórház kertjébe, leültem egy padra és zokogtam, aztán indulnom kellett a vonatra… már Pesten a héven, mikor mentem hazafelé, hirtelen észrevettem ezt a kiírást mellettem:

20160713_203202.jpg

Mialatt várakoztunk, mikor fog bekövetkezni a halál, görcsbe rándult a gyomrom minden egyes telefoncsörgésnél. Mintha minden érzékszervem  szinte folyamatosan kitágult volna, és mindez a totális JELEN-létben tartott. Ritka, mély pillanatok voltak ezek.

Talán egyesek számára még furcsán hangozhat, hogy az ember eljut odáig, hogy azt tudja mondani és kérni attól, akiben hisz, hogy minél előbb, békében tudjon elmenni a hozzátartozója, az Édesanyja. Hogy ne szenvedjen tovább, ne kelljen az emberi méltóságától megfosztva vegetálnia… régen ez ellen dühösen tiltakoztam volna, hisz annyira önzőek vagyunk, hogy elsősorban azt nézzük, nekünk mi a jó, és oroszlánként harcoltam volna a halál ellen. Pedig a Szeretet nem erről szól…

Eljön az az állapot, felismerés, ahol elengedjük az egot, letisztulnak a gondolatok, és marad a csupasz, valódi szeretet állapota. Egyfajta feszültség is kialakul az emberben, mert a szívem soha nem akarja elveszíteni, a tudatom pedig érzi, mi a jó neki és őszintén el is tudja engedni…

Érdekes, különleges tudatállapotban lebegtem napokig. Erre egy nagyon kedves segítőm, Zsuzsa (anyukámat is így hívják), aki tudta, mikor kell bejelentkezni az életembe, ezt írta nekem:

„Lehet, hogy ez a kitágult tér, ami sokkal közelebb lehet a valósághoz, mint amikor beszűkülve létezünk. Anyukád most ebben az egyre táguló létezés tér-űrjében lehet, amiből te is ízelítőt kaphatsz általa. Elfogadnád tőle ezt az ajándékot?”

Nagyon fontos volt ez az üzenet. Kezdtem másképp felfogni azt az örvénylő állapotot, amiben voltam.

Külön köszönöm annak a pár drága, és kivételes Embernek, akiket a Sors küldött mellém, és akik a nehéz időszakban is mellettem álltak, a mai napig támogatnak, hol egy mély, angyali öleléssel, csendben levéssel, figyelemmel... hol olyan fontos információk átadásával, melyek segítségével másképp tudom felfogni a halál értelmét, megérteni létezését, természetét …
Ahogy pl Balogh Béla mondta nekem, a szeretetben nem létezik elválás és fogunk mi még találkozni…

Thai és tibeti mestereim is velem voltak végig, imádkoztak Anyuért…

Kezdtem meghajtani a fejem a Sors előtt, elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt, és egyfajta béke szállt meg. Tudtam, tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Bárkinek van fájdalma, szenvedése, lelkiismeretfurdalása… ezek az érzések, élmények hatalmas lehetőségek tudnak lenni. Ha megengedjük. Ha beleengedjük magunkat a megtapasztalásba, és szeretettel fogadjuk szelíd ölelését. Mert valamire tanítani akarnak. Mintha átmosódna az ember a fájdalomban, ott a mélyben, ahol szembe nézünk a saját lelkünkkel és megtisztulunk. Megéljük a fájdalmat a maga valóságában, teljes szívvel, lélekkel, hisz igazi felismerések csakis ekkor születhetnek belőle.

Aztán arra a hétvégére, amikorra várták, hogy elmegy Anyu, egyik éjjel szinte biztosan éreztem, hogy elhagyja a testét, képtelen voltam aludni és reggelig virrasztottam folyamatos gyertyaégetés mellett. De mégsem történt meg az átlépés. Sőt, elkezdett jobban lenni, még picit evett is és beszélt, és javasolták az ápolónők, hogy menjünk be hozzá, ők sem értik mi történik. Teljes értetlenségbe kerültünk, összezavarodtunk, hisz szinte már elsirattuk, elengedtük…

Engedni, hogy Anyukám a saját ritmusában, a megfelelő pillanatban lépjen át. Ehhez rendkívül nagy szeretetre, elfogadásra, megértésre, és főleg türelemre volt szükség. Persze néha hirtelen dühbe gurultam a tehetetlenség fogságában, soha nem csináltam ilyet azelőtt, de erőből a földhöz vágtam kedvenc bögrémet. Jólesett…

Minden egyes nap gyújtottam érte egy gyertyát és kommunikáltam vele mentálisan, hogy könnyebb legyen neki, nekünk.

gyertyak-gyasz-4.jpg

Aztán Apukám másnap elment hozzá, de mire odaért, már megint nagyon rosszul volt, szegényt szerettem volna ettől az élménytől megkímélni, de úgy látszik a Sors így akarta. És ahogy eljött a kórházból, fél órán belül elment Anyukám csendben… megvárta még a Társát, férjét…

Aznap, mikor megtudtam, hogy elment Anyu, rá két órára egy előadást tartottunk a jövő évi Thaiföldi utazásunkról. A hármas férfierő, egység, ami körbevett akkor, Tas, Balogh Béla és Bíró Zsolt személyében, szinte körbeölelve, erőt adva, megnyugtatva segítettek át és nyugodtan voltam képes a hallgatóságnak a halálról beszélni az ázsiai tapasztalataim tükrében.

Majd ismét egy szellemi tanítóval, Kereszty Andrással teáztunk teljesen más okból kifolyólag, de ez a találkozás sem véletlen volt. Tanításokat, üzeneteket adott át. Nem győzök hálás lenni ezekért a „véletlen” találkozásokért, ismeretségekért. Köszönöm!

Gyász

A halál után a gyászreakciót általában négy fázisra szokták osztani, hitetlenkedés – bánat – düh – elfogadás. Van olyan, ami esetünkben is történt, hogy a gyász már a halál beállta előtt megkezdődött. Szinte napi, tudatalatti félelemben éltem a mindennapjaimat, hogy bármikor történhet valami. Ázsiai utazásomra is úgy mentem, hogy imádkoztam Anyuhoz, még várja meg, amíg hazajövök….megvárt, az utolsó pillanatig kitartott…

prayer2.jpg

A gyászban érdemes kicsit elcsendesedni, belemenni az állapotba, és figyelni. Vigyázni, ne uralkodjanak el rajtunk túlságosan a negatív érzelmek és ne húzzanak le a mélybe. A csendben rengeteg minden zajlik. Megszólal a lelkünk, beszél hozzánk, sőt, az elhunyt  szerettünkkel is kapcsolódhatunk és megértjük, hogy minden úgy van jól, ahogy van.  Természetes, hogy vannak nehezebb pillanatok is… de az ember még életében megtanulja kezelni az elmúlás tényét.

Persze az embert mardossa a lelkiismerete is, mit tudott volna még megtenni, mennyi hibát követett el stb… ezek is letolnak a víz alá, ahol fuldokolunk a fájdalmas gondolatok között. Aztán egyszercsak elkezdi belátni az ember, hogy ott és akkor ennyire volt képes, ennyit tudott adni, így tudott csak viselkedni… nagyon fontos, hogy megbocsássunk magunknak ezek miatt, és meg tudjunk bocsátani az elhunytnak is, ha ő követett el hibákat még az életében.

Az elhunyt szerettünk nagyon sokat tud nekünk segíteni, ezt már többen alátámasztották az elmondások szerint, hogy változott az életük, és én is ezt tapasztalom. Hirtelen minden talajt kihúztak most a lábam alól, nem véletlenül. Ahogy Bátyámmal beszélgetünk ő is azt érzi, mindenhol ott van velünk Édesanyánk, védelmez bennünket, segít.

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”

Hiába dugjuk homokba a fejünket és tartjuk távol magunkat a témától, az életnek ezt az oldalát is muszáj megismernünk. Meglátni az elmúlás szépségét, azt, hogy ez az élethez tartozik.

Rengeteget tanultam, már Ázsiában elkezdődött a beavatásom ebbe a témába, buddhista felfogással, és ezekkel a tanításokkal egyre inkább elfogadtam és megértettem, hogy minden mulandó és változó, a testünk megöregszik, meghal, a gondolataink, a barátságaink, kapcsolataink sem tartanak örökké… ez az élet rendje. A tudatunk és a gondolataink nem azonosak a testünkkel, ezt a mi kultúránkban nehezebben tudjuk elfogadni, és nem is nyitott erre mindenki, ezt tiszteletben kell tartani.

Mindenki a saját módján, hitében, egyedül éli meg a veszteséget, a saját és szerettei elmúlását. Mindannyian más tanításokat kapunk, egyik sem könnyebb, vagy nehezebb.

Minden esemény, legyen az örömteli, vagy szomorú, egyéni felismeréseket hozhat számunkra, melyek formálnak, átgyúrnak, és akár alapjaiban is megváltoztathatják a hozzáállásunkat az élethez.

Sok tanulság, tanítás van a halál, elmúlás közeli megtapasztalásában.

Ami biztos, hogy nem szabad elpazarolni földi létünk egyetlen percét sem butaságokra, veszekedésekre, halogatásra, nem szeretésre, őszintétlenségre, mert MOST élünk!

 

-Későre jár. Feküdjünk le.

-Későre jár – bólintott a mester. - Ébredjünk föl.

Szeretettel: Viki

2016. július 23.

 

2016\06\22

Majomkodás :)

Thaiföldön is szemtelenek voltak a longtale majmok, de ott „csak” elveszik és elszaladnak a zsákmányukkal, ezért vigyázni kell az értékeinkre.

Itt Indiában a makákók nagyobb méretűek, és amit kinéznek maguknak, azt néha kb. az ember kezével együtt veszik el, nagyon éles, hegyes karmaik vannak, egy fának a kérgeit simán lekapják, komoly sérüléseket tudnak okozni. Szóval Tas figyelmeztetett, csak óvatosan.

Szinte minden nap megjelennek a teraszunkon, van, hogy az egész család, van, hogy csak az apa, vagy csak az anya. Egy-kétszer etettük őket kézből ablakon keresztül, majd az ajtóban állva, ha menekülni kellene előlük, szerintem ez volt az a pont, ahol berögzült nekik, ide jönni kell, mert kaja van! Amúgy szépen veszik el a kekszet, de jobb óvatosnak lenni, a picik nagyon félénkek.

dsc_0251.jpgEgyik nap pakolgattam a szobában, háttal a nyitott ajtónak, Tas meg a fürdőben, és mire megfordultam, csak annyit láttam, hogy tőlem egy méterre egy nagytermetű majom áll az asztal mellett, nyúl az egyik csomag nasiért, és lazán kisétál vele. Nagyon csendben közlekedett. Mivel annyira nem hétköznapi eset, először el se akartam hinni, amit látok, meg se mukkantam, lehet jobb is, aztán mikor eltűnt a szobából, kiáltottam, Taaaaaas, bakker itt volt egy majom!!! Ő meg utána rohant nagy harciasan, hogy visszaszerezze a kedvenc magvait, ami eleve lehetetlen ötlet volt, mert elvitte a makákó olyan távolságba, a korláton kívül, ahol jóízűen ropogtatott önelégülve, hogy esélytelen volt utána menni.

Ezután egyik éjjel azt álmodtam, hogy megtámadott egy majom, T megvédett, viaskodott vele, megkarmolta az állat. Reggel, már ébren, ülök az ágyon, szemben az ajtóval, T oldalt az ablak mellett (kis szoba, nincsenek nagy távolságok), és újra megjelenik egy majom, lehet ugyanaz, mint a múltkori, szembenéztünk, pont be akart sétálni, már kukkolt befelé, mit vihet magával. Meglepődtem, finoman szóltam Tasnak megint, merthát mégiscsak ő a férfi a háznál, nem hangosan, mert attól féltem nekem ugrik az ágyban, T az ok ha ugrik, a majom az nem, szóval ő meg egyből felpattant a székből, hirtelen egy fürt banánt kapott a kezébe fegyvernek, és akkorát ordított önkontrollálatlanul, szerintem az egész ház felébredt, és fura ősemberszerű testtartás vett fel, szaladt a majom után,hogy elijessze, utána ezen röhögtem jó ideig :D

Azóta itt sétálgat az emberszabású a folyóson, magáénak érzi a terepet, saját majmunk van, elneveztem Kázmérnak :), de már nem nagyon merjük nyitva hagyni az ajtót. Nekik az egész város egy nagy játszótér, ki is élvezik rendesen...

dsc_0517.jpg

Viki, Dharamszala, 2016. április

2016\05\19

Fodrász élményeim Indiában – női szakasz :)

Elöljáróban annyi, hogy itthon sem vagyok arról híres, hogy hetente fodrászhoz vagy körmöshöz járok, max nagyritkán hajat vágatni megyek, a henna hajfestést pedig mindig megcsinálják nekem a csajok, ezúton is puszi Királylányok, Betti és Erika. De azért négy hónap alatt Ázsiában, márcsak azért is, hogy egy kis női „léleksimogatásban” is legyen részem, megesett, hogy fodrász után kellett néznem…

sticker-decorativo-dalla-parrucchiera-5408_1.jpg

Valójában nagyon jól elvoltam a külsőségek nélkül, gyorsan átváltottam utazó üzemmódba, egyik kezemen meg tudom számolni, pl. hányszor használtam szempillaspirált, szemceruzát (itthon ennyi, amivel elvagyok), egyáltalán nem éreztem szükségesnek. Teljesen máshol volt a fókuszom, inkább befelé, mint kifelé irányult.
 
Mindig is szerettem a Természetet, ebből kifolyólag a természetességet, de eljön a hölgyek életében olyan pont, amikor egy kis segítséghez is folyamodunk.
Érdekességként figyeltem meg Thaiföldön, hogy a legtöbb thai nőnek, de még a férfiaknak is, idősebb korukban alig őszül a hajuk… döbbenet! Muszáj volt egyik thai női barátunkat megkérdeznem, aki 53 éves volt, de kinézett 35-nek, mihelyzet velük, és kiderült, hogy még nem festette a haját, max kihúzkodja azt a pár szálat, ami nem oda „illik”. Azt vettem észre, hogy ott valahogy mintha nálam is lelassult volna ez a folyamat, fura, meglepő észrevétel volt. Aztán azért mégis vettem egy hajfestéket, de csak tartogattam, nem használtam fel, nem volt égetően szükséges. Mikor már odaértünk Indiába az utolsó állomásunkra, Dharamszalába, megláttam egy fodrászüzletet, lebeszéltem hirtelen ötletként a sráccal, hogy megyek hozzá és felkeni a festéket, még az árban is megegyeztünk. Egyébként érdekes, mert nőt még egyszer sem láttam fodrásznál, se női fodrászt, legalábbis amerre én jártam. Thaiföldön és az indiai nagyvárosokban más a helyzet.

A fodrász szalonban

Eljött a nagy nap, mentem a „szalonba”, ami kb egy 9 m2-es helyiség, telezsúfolva mindennel, az emberek az udvari kis padokon szoktak várakozni, cseverészni.

dsc_0021.jpgEngem ennek ellenére leültetett a srác bent, nyakig fel kellett húznom a lábaimat, hogy elférjen, és tudjon dolgozni a már ott lévő fazonon. Persze csak férfiak vettek körbe bent és kint is, vigyorogtam magamban a szituáción. Közben figyelgettem, ahogy dolgozott a „mester”, beszélgettünk is közben… kinézetre eléggé extravagáns (a képen a jobboldali, őt annyira nem adja vissza, ezt már utólag készítettem róla egy barátjával, de a helyiség méretét igen) és kissé ellentmondó volt, a gatyája félig lecsúszva, látszódott az alsónacija is, tele tetkóval, piercinggel, de a szemeiből melegség, tisztaság áradt. Már igyekszem régóta nem ítélkezni és következtetéseket levonni a külső alapján, mert tudják meglepetések érni az embert.

dsc_0022_1.jpgSzóval, aki éppen a székben ült előttem, annak egy „save Tibet” feliratot nyírtak a hajába oldalt, középen meg hosszú, színes pánk haja volt, kár, hogy nem fotóztam le. Egy pillanatra megijedtem, hova kerültem, és mondtam a csávónak, hogy nálam még csak véletlenül se szaladjon meg a kezében az olló vagy bármi, mert nem szeretnék „úgy” kinézni, és drasztikusan stílust váltani akaratomon kívül. Itthon, ha nagy ritkán betévedek fodrászhoz (régebben sűrűbben jártam, több fazont és színt is kipróbáltam anno), akkor szoktak nekem örülni, mert rájuk bízok nagyjából mindent. Nem szoktam hisztizni, ha mondjuk kicsit rövidebbre sikerült a fazon, vagy másabb színe lett.

Poénkodtunk, dumcsizgattunk, közben kiderült a punkról, miután már elment, hogy volt egy túlérzékeny (ez a férfiaknál azért mást jelent, mint nálunk nőknél) japán felesége, aki valamiért elhagyta, és visszament a hazájába gyerekestől, szóval szomorkodott ez miatt a tibeti srác…

Közben felkente a festéket, nem ám simogatva, kényeztetve, hanem pasisan fordította és fogta a fejem, közben néha végigszántott fésűvel a fülemen, de esküszöm, még ezt is élveztem, mert nem mindennapi, hogy Indiában fodrászkodom ilyen körülmények között.

Aztán, miután a cd lejátszóból már háromszor végighallgattam Timblandtól az „It’s too late apologize, it’s too laaaaaaate”-et, ami ugye arról szól, hogy már túl késő bocsánatot kérni… megkérdeztem udvariasan: „Szereted ezt a számot, ugye?” Visszakérdezte: „Nagyon, és te?” Amúgy tényleg szeretem, csak kicsit már azért uncsi volt, válaszoltam is neki igennel, ami felbátorította, és még kétszer visszatekerte a cd-t, ojjj :)

Régóta foglalkozom emberekkel, és már sejtettem, hogy több van emögött, el is mesélte a történetét. A lényeg, szintén love sztori volt, mint az előttem lévő vendégé...
Na, mibe csöppentem, megint pszichologizáltam kicsit :)
Egyébként nagyon ügyes volt és jófej, mikor elköszöntem tőle, mielőtt haza indultunk, vagányan, pasisan megöklözte a vállam, hirtelen meg is lepődtem, és megölelgetett :)

Miután végzett a festéssel, feltűzte kontyba a hajam, úgy néztem ki koromfekete festékkel, mint egy gésa, és közölte, akkor most menjek haza, és kb 15 perc múlva mossam le a festéket és szárítsam meg… Valójában ott döbbentem le, hogy nem volt az üzletben se vízcsap, se hajszárító, előtte mikor ott jártam, ezeket az apró hibákat észre sem vettem! Itthon elképzelhetetlen lenne fodrász szalont nyitni ezekkel a paraméterekkel :))

Így festékes hajjal végigsétáltam az utcán, gyors tempóban kertek alatt. Kivártam az időt, aztán mivel a zuhanyrózsa nem működött nálunk, az alatta levő csapban mostam meg a hajam, még szerencse, hogy legalább volt éppen meleg víz, mert napokra a bojler is elromlott. Igen ám, de hajszárítóm meg nem volt, ezért ahogy Thaiföldön szoktam (ott sokszor nem is kellett, mert kiálltam a 35 fokban és hamar megszáradt), bekapcsoltam a ventilátort, és alátartottam a fejem. De mivel a hegyekben jóval alacsonyabb a hőmérséklet, hideg levegőt nyomatott, ez még hozzátett az aktuális megfázásomhoz.
Aztán a következő hajmosásomnál kölcsönkértem a szállásunkon a tibeti recepcióstól egy hajszárítót, az meg kiderült már használat közben, hogy kissé nem volt a legjobb állapotában, ugyanis egy részén szigetelés nélkül kilógott a zsinór. Vizes kézzel, hajjal azért óvatosnak kellett lenni, külön mutatvány volt, Tas besegített, messziről tartotta a fejemhez, nehogy hozzáérjek a zsinórhoz, ami egyből átrendezte volna a frizurámat… sikerült, de többet inkább nem kértem kölcsön. Gondoltam, hajszárító karmám van :D

Tibeti fodrász gyakornokoknál

Másik élményem, még ugyanott, Dharamsalában. Megláttam egy kiírást, hogy bárki ingyen mehet fodrászkodni, manikűröztetni, pedikűröztetni, ha bevállalják, hogy a tanulók rajtuk gyakoroljanak. Bevállaltam, hisz csak egy mosás -szárítást szerettem volna, hamár nem volt hajszárítóm se. Éppen akkor, mikor bementem, nem tudtak fogadni, mert nem volt víz. De ott legalább volt hajmosó csap és hajszárító is, luxus körülménynek éreztem! Kértem hát egy másik időpontot.
Meg is jelentem az előre egyeztetett időben, de olyan meglepetten néztek rám, mintha először látnának. Nézték a kiírást a falon, szerepelt ott ugyan egy név, de az nem én voltam. Összeszaladtak tanácskozni, a „manager”, pénztáros srác kérdezte, nem akarok-e inkább manikűröztetni, mondom nem, csak mosatni és szárítani, ennyi. Nagy nehezen kerítettek valakit, aki elvállalt. Behelyezkedtem a mosóba, a hajam alja már vizes volt, mikor fölém hajolt a hölgy és közölte, nincs meleg víz, jó lesz-e a hideg. Felszaladt a szemöldököm hirtelen, de azért már hozzászoktam Indiában, hogy bármi megtörténhet, mondom nem, mert meg vagyok fázva, meg amúgy is, kint hűvös van. Aztán odahívta a manager csávót, már hárman hajoltak fölém, és szerelgettek valamit. Közben azon gondolkodtam, inkább lelépek, de vigyorogtam is magamban, hogy megint sztori van. Aztán jött a meleg víz, mint a messiás, bár közben egyszer elment megint a mosás vége felé, de már inkább nem is jeleztem.

A fodrász tanuló túlbuzgó volt, mindenképpen akart valamit csinálni rajtam a szárításon kívül, túl sima ügy voltam. Mondom nem, köszönöm, de tovább próbálkozott, be akarta bongyorítani a hajam, mondom azt mégúgysem, nem bálba készülök, és már láttam is azonnal magam előtt, Tas milyen képet vágna, ha meglátna csigás hajfürtökkel, és nekem sem a stílusom. A szárítás sem főnözés volt, hanem lazán, ahogy magamnak is megcsinálom otthon, és be sem lett fejezve rendesen.
Nem voltak nagyon felszerelve technikailag, gondolom pénz hiányában. Volt egy hajszárító, ami közben kihúzódott párszor a falból, mert rövid volt a zsinór, két fésű, olló és egy babafej, amin gyakorolnak...
Persze távozáskor beraktam a tip boxba egy kis munkadíjat "szegényeknek".
És nem leszólni akarom őket, eszembe se jut, csak hogy lássátok, arrafelé milyen körülmények is vannak az itthoniakhoz képest.

Szóval Hölgyeim, értékeljétek, amiben itthon részünk lehet, mert el vagyunk kényeztetve! :) Egyébként nagyobb városokban vannak igényes szalonok, de mi inkább vidéken laktunk legtöbbször, azért is futottam bele ilyen élményekbe.

Indiában mindig történik valami, nem lehet unatkozni, az biztos, imádom! :)

Viki 
McLeod Ganj - India, 2016.

2016\05\01

Lovesztori a Himalájában – McLeod Ganj

Ha nem szereted a romantikus sztorikat, ne olvasd tovább! Na jó, annyira azért nem csöpögős :))

Egyszer volt, hol nem volt…
Indiában, a Himalája tövében Dharamsala felett, 1800 méter magasan fekszik egy különleges, hegyi falucska, McLeod Ganj. Erről muszáj mesélnem, kicsit bemutatnom, hisz ez az egyik hely számomra, ahol (azt hiszem) le is tudnám élni a további életem. Gyerekkoromban, mikor meghallottam, hogy Tibet vagy Nepál, már akkor is lázba jöttem, pedig azt sem tudtam, hol vannak ezek az országok.

McLeod Ganj

Őszentsége a XIV. Dalai Láma, miután 1959-ben száműzték országából, itt kért menedékjogot,  akit azóta is sok tibeti menekült követ ide. Szó szerint, a semmiből egy új világot teremtettek, Little Lhasa-nak vagy Mini Tibetnek is nevezik. Nem kicsit szakrális hely, az indiai kormány is szent helynek titulálja.

Kilátás a mostani teraszunkról. Szemben, a hegyek mögött India, balra a Himalája mögött Tibet, és szemben jobbra Őszentsége rezidenciája. Lehetne még fokozni ezt a kilátást? Szerintem nem :)

A hely a tibeti és buddhista kultúra központja. Egyre többen teszik meg az idefelé vezető utat, az indiaiak ugyanúgy, mint a nyugati emberek, hogy hiteles, tradicionális oktatóktól, tanítóktól, Rinpochéktől tanulhassanak meditációt, jógát, ayurvédát, masszázst, reikit, filozófiát... Lehetőség van tibeti, hindi, nepáli nyelvet is elsajátítani, vannak tibeti főzőiskolák. Kutatók, antropológusok, dokumentumfilmesek is szívesen keresik fel ezt a kis ékszerdobozt. Valójában egy falucska, szűk utcákkal, apró házacskákkal, mesebeli. Tele értékes tudással, főleg amiket elhoztak magukkal Tibetből, és itt lehet ezekhez a kincsekhez hozzájutni. Reméljük még sokáig, és nem fog elsüllyedni Atlantiszként! ♥

dsc_0451_copy.jpg

A tibetiek mindenféle szépséget, kézműves termékeket árulnak az utcán, boltokban, miközben sálakat, zoknikat kötögetnek, karkötőket fűzögetnek, ezek nem gyári, tucat holmik, az biztos! (persze az is van azért)

Az idősebb nénik, bácsik sokszor kézen fogva, egymást támogatva sétálgatnak, ők már megjárták a hadak útját, van, mi örökre összekovácsolja őket. Tudják, minek kell örülni igazán ebben az életben, szerintem már nem sokat veszekednek semmis dolgokon…  A tekintetükben rengeteg élettapasztalat és bölcsesség bújik meg, nekünk fogalmunk sem lehet, miket kellett átélniük. Jártam a Tibet múzeumban, végig potyogtak a könnyeim és egyfolytában azt kérdezgettem magamban, de miért kellett ezeknek az embereknek (is) ennyit szenvednie??? Nehéz sorsuk ellenére mégis mosolyognak, nagyon kedves, barátságos emberek.

A Tibetből menekülteket támogatásban részesítik, pl. mi külföldiek is segíthetünk, önkéntesként szoktunk beszélgetni, angolt tanítani a menekülteknek, legyen az szerzetes, vagy hétköznapi ember… mindeközben bepillantást nyerhetünk a sorsukba, életükbe is azoktól, akik már jobban beszélik az angolt. De volt olyan hölgy, akinek kézzel-lábbal kellett magyarázni, rávezetni a szavak jelentéseire, annyira nem tudott semmit.

Ha vásárolok, csak tibetiektől, ezzel is segítve őket. Megjelentek pl. indiaiak, akik Momot árulnak, pedig az egy tradicionális tibeti étel, és isteni finom.

008_copy.jpg

Tibeti szerzetes tanítom mesélt az indiai helyzetükről, alárendeltek, kiszolgáltatottabbak a hivatalokban is, megtűrtek, de ebbe most nem is megyek bele inkább…

A sztori

5 évvel ezelőtt már jártam itt egy 26 fős, számomra teljesen idegen csoporttal, a buddhista zarándokút utolsó előtti állomásaként. Tas volt az egyik vezetőnk, akit szintén nem ismertem azelőtt, és akivel szinte az egész 3 hét alatt egy mondatot, ha váltottam. Nem pasizni jöttem (hosszú távú párkapcsolatban éltem), hanem eltűnve a háttérben, szürke kisegérként, megéltem az utazásom minden pillanatát, amire évek óta gyűjtögettem és készültem. Fantasztikus élményeket kaptam!
Akkor szerencsénk volt, bejutottunk a Dalai Láma nyilvános tanítására is. Most is itt van, ez is áldás számomra, hisz sokat utazik, de visszavonult 2 hét meditációra, amit már be is fejezett közben. A lényeg, a közelünkben tudhatjuk, és mindenfelé árassza az energiáit, jókívánságait… Biztos haza is érkezik, csak legyetek rá nyitottak :)

dalal_medital_1.jpg

Himalája:

Anno, a búcsúesten „véletlenül” mellém ült T a Carpe Diem nevezetű törzshelyünkön, azóta sem tudja miért, és hirtelen megfogta a kezem. Abban a pillanatban megszűnt az idő, elkezdett jégeső potyogni fentről, és elment a villany… akik velünk voltak, alá tudják támasztani mindezt, legalábbis a körülményeket :) De semmi más nem történt köztünk, még ha néhányan ezt is gondolják, és félreértelmeznek dolgokat. Bár így utólag, valami mégis, csak akkor még nem tudtuk… ;)
Kiderült, aznap különleges szuper Full Moon volt, a Hold 19 évvel azelőtt nem volt olyan közel a Földhöz, mint akkor, plusz tízmilliószoros nap:

http://www.harmonet.hu/ezoteria/58763-marciusi-telihold:-szuperhold-a-szuz-jegyeben.html

Aztán ő még itt maradt egy kisebb csapattal, mi meg mentünk tovább Taj Mahalt nézni Andrásékkal.
Már otthon a reptérről, ment mindenki vissza a saját életébe, jobbra és balra, de valami már visszafordíthatatlanul megváltozott sokunknak abból a csoportból, miután hazatértünk, mintha felgyorsult volna a karma...és csak jóval később találkoztunk újra, nem könnyű élethelyzetekben… 

Mikor meg szokták tőlünk kérdezni, hol találkoztunk először, őszintén válaszolunk, hogy Indiában. Ilyenkor mindenkinek hirtelen felszalad a szemöldöke, és sokan úgy reagálnak: „hát hol máshol…?” :)

Carpe Diem étterem:

Párként

Hosszú út vezetett ideáig... 

Lenne, mit mesélnem, de az már túl személyes számunkra, ez is csak egy kis szelete a történetünknek… inkább felhasználom majd a megszerzett tapasztalataimat, ha másoknak is szüksége lesz arra, amiben én tudok segítséget nyújtani… Tanítjuk egymást, edződünk, csiszolódunk évek óta, ő úgy szokta az ilyeneket nevezni, spirituális fitnesz :) Persze ez nem azt jelenti, hogy nekünk már nincsenek, és nem lesznek megoldandó feladataink, dehogynem, mint mindenkinek, ez természetes. De ami a legfontosabb, már igyekszünk tudatosan odafigyelni és tanulni a hibáinkból. Van, hogy gyorsabban kapcsolunk, van, hogy lassabb ütemben. A lényeg a haladás.

Mindannyiunknak meg kell vívni a saját harcait, és ezt érdemes tiszteletben tartani, empátiával megérteni, elfogadni, és segíteni egymást. Lehet, valamiben mi vagyunk a bölcsebbek, de ami a mi gyengénk, abban meg lehet a párunk tud erősíteni. Tükrei vagyunk egymásnak, és ha ezt felismerjük, elfogadjuk, odafigyelünk a másikra, nagyon sokat változhat kapcsolataink minősége.

Egy ilyen hosszabb utazás, amin most vagyunk, a szinte napi 24 órás összezártság pár négyzetméteres szobákban éldegélve, főleg Ázsiában, eléggé próbára teszi az embert, és a kapcsolatokat. Sok változáson mentünk keresztül. Pl. olyanokon is, amiken otthon valahogy nem tudtunk átlendülni, ki-ki a saját, személyes történetében.
Mi is tudtuk utazás előtt, hogy akár vízválasztó is lehet ez, de egyben egy csodás lehetőség is. Mi a megerősödést, megújulást, mély megéléseket választottuk, a Sors is efelé terel bennünket, sok jelet kapunk, amiket nem lehet nem észrevenni, mégha ez misztikusan is hangzik :)

Lehet vannak, akik úgy gondolják, egy ilyen nekiindulás az menekülés a problémák, hétköznapok elől. Igen, ilyen is van. De van, hogy egyszerűen a tanulás, felfedezés, újratöltődés miatt indulunk el. Az tény, kimozdulni a monotonitásból, hatalmas lehetőséget kínál a fejlődésre, és hogy fentről, már-már kívülállóként tudunk rátekinteni az életünkre, ami jövőbeni megoldásokhoz, minőségibb élethez is vezethet. Mert van, hogy éppen ez tud segíteni. A fizikai kimozdulás akár lelkileg is képes kihozni egy bennragadt, megrekedt élethelyzetből.

És azt gondolom, ha két ember szívvel szereti egymást, akkor türelemmel, elfogadással, tudatossággal sokminden megoldható. Fontos, hogy el tudjuk engedni a sértettségeinket, fájdalmainkat, ne mindig a másikat hibáztassuk, tudjunk megbocsátani önmagunknak és másoknak is, hogy ne legyen harag a lelkünkben, ami folyamatosan mérgez. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de nem lehetetlen feladat. Mindez csak mély, feltétel nélküli szeretettel valósítható meg.  Az egyik legfontosabb tanításom ebben a kapcsolatban…

„A szeretetben mindent és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen. Nem a hiányosságait, a gazdagságát keresed. Nem azt nézed mije nincs, hanem azt, mije van. Nem azt kéred tőle számon, amivel nem rendelkezik, hálás vagy azért, amit adni tud. Nem az indulatait nézed, nem a haragját, a gyűlölködését, a bántó szavait. Azt látod benne, hogy ő ugyanúgy tapasztalatszerzésre érkezett ide, mint te. Ugyanúgy küzd, ugyanúgy szomorú, vagy boldog, ahogyan te is, ugyanúgy elesik, és újra feláll, ahogyan te is. Nem azt keresed, ami elválaszt, azt nézed, ami összeköt.” – Müller Péter

Humor

És ami nem hiányozhat szerintem az emberi interakciókból, így a párkapcsolatokból sem, az a HUMOR! Utazásunk alatt sokszor könnyesre röhögjük magunkat, akár vicces sztorikon, akár magunkon, és van, hogy már kínunkban. A nevetést receptre kellene felírni, kötelezővé tenni, hogy minden nap részünk legyen benne :)

rohoges.jpg

Amikor ez a fotó készült, az volt éppen a sztori, hogy T leette a pólóját paradicsomos szósszal, és mondtam, ezt most gyorsan ki kellene öblíteni, hogy megmentsük a kedvenc ruhadarabját. De hát nem ülhetett meztelen felsőtesttel az étteremben, ezért poénból felajánlottam neki a táskámban lévő testre tapadós, fekete hosszú ujjú pamut felsőmet, és bakker bevállalta, felvette! Mikor megláttam, azonnal bedőltem az asztal alá, és patakokban folyt a könnyem a röhögéstől, sírtam és nevettem egyszerre, mert úgy nézett ki, mint egy orosz balettos, mindeközben ártatlanul nézett rám! Aztán mikor mosogattam a paradicsom szószt, eszembe jutott, hogy ez vizes lesz, és az enyémben kell haza jönnie… na  ezt elképzeltem, és ettől még inkább vinnyogtam a csap fölött, nem bírtam abbahagyni, már mindenki engem nézett (mert az éttermen belül volt a kézmosó, látták mit művelek). Néha hátrapillantottam rá, nagy komolyan eszegetett a ”balettcuccban”… :)))

Jelen

1.jpg

2_1.jpg

Annyira megszerettem ezt a helyet már 5 évvel ezelőtt, úgy, ahogy van, szinte azt éreztem éltem már itt, hogy emlékszem, mikor utolsó itteni napunkon egyedül sétáltam végig a főúton a buszunkhoz, végig potyogtak a könnyeim és megfogadtam magamnak, erre a helyre még visszajövök. Most itt ülünk egy párként, ugyanazon a teraszon… és amikor pár napja telihold volt, este a szobánkban kártyáztunk éppen, nem viccelek, hatalmas vihar kerekedett, dörgött-villámlott rendesen, az egész faluban elment a villany, és megint jégeső esett!
Gyertyát gyújtottunk, és csendben megöleltük egymást…

villam.jpg

"Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.
Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.
S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz.” - Müller Péter

Szeretettel: Viki
McLeod Ganj, 2016.

2016\04\27

Tibeti orvosnál jártam

Ahogy az előző topikban írtam, dél-Indiából ide északra, egyhetes, szinte folyamatos utazgatással jutottunk el, nem éppen a legjobb körülmények között, ami megtette a hatását. Mire ideértünk Dharamszalába, a hegyekbe, kijött rajtam fizikailag is a megpróbáltatások sorozata. A 30 órás nonstop vonatúton túl, volt még összesen kb. 50 órányi a célállomásig.

Chennaiból 30 órát vonatoztunk Kalkuttába, ahol 1 éjszakát pihentünk, töltődtünk. Onnét egy 20 órás úttal, szintén vonaton éjszakai alvással, Varanasiba értünk, az első városba, amit beterveztünk, ott 3 csodás napot, 2 éjszakát töltöttünk. Aztán megint egy 20 órás sleeping train Amritsárba, közel a pakisztáni határhoz, ahová reggel érkeztünk, és délben már tovább is buszoztunk 9 órát, kissé szerpentines volt, miért is ne, közben két buszt váltottunk. Este, fáradtan értünk a végállomásunkhoz, McLeod Ganj-be. Ez az utolsó 29 óra volt a legbrutálabb, így együtt tett be, nem is a nonstop 30… Itt már tudtam, a maradék erőimet, tartalékaimat kapargattam össze, szinte már minden mindegy volt, átestem a holtpontomon. A legelső szállásra bevetettük magunkat, és sokáig aludtam, de már kezdtem benáthásodni… előre szólok, semmi komoly nem történt velem, szerencsére, ha valaki esetleg arra számít, hogy ez egy katasztrófa sztori lesz. Valójában a felmerülő problémámból egy újabb téma kerekedett (ahogy itt Ázsiában általában történni szokott velünk), eljutottam egy igazi tibeti orvoshoz…

Green Tara, Medicine Buddha, a gyógyítás védő szelleme, minden rendelőben ki van téve:

buddha-weekly-0mantra-around-medicine-buddha.jpg

Megfázással indult, de nem durván, csak eddig hozzá voltam szokva Thaiföldön, hogy makk egészséges vagyok, és most nem tetszik ez az állapotom. Aztán nem akart múlni, és nagyon nem szerettem volna ágyban fekvéssel tölteni a maradék heteket, pont azon a helyen, ami mondhatom legkedvesebb számomra, sokat jelent több okból kifolyólag is… Dehát, ha a test elfárad, nincs menekvés, jelez valahogy, főleg megfázással, hogy ÁLLJMÁRMEGEGYPILLANATRA, de egy percet sem szerettem volna kihagyni, nehogy lemaradjak valamiről is, nem pihentem semmit… Aztán győzött a testem, egyértelmű volt, hogy megcsappant az energia szintem. Ezért leugrottam a szemben lévő tibeti orvosi rendelőbe, ahol gyógyszertár is van, vettem egy doboz gyógyteát. Ittam 1-2 napig, aztán még az emésztésem is bekapcsolódott a figyelmeztetésbe, hogy a rendszerem elfáradt, kimerült.  5 évvel ezelőtt nagyon ramatyul voltam pár napig az egész csoporttal együtt Indiában, valamilyen ételtől lehetett, és nem volt kedvem újra átélni, uhh, erről is tudnék mesélni, micsoda tisztulásokon mentünk keresztül akkor testileg, lelkileg, intenzív, felgyorsított üzemmódban :)

Észak-Thaiföldön a mellettünk lévő bungalóban, egy fiatal amerikai lány végighányt egy egész éjszakát, nem tudtuk nem hallani a szenvedését, már sírt szegényke, sajnáltam nagyon. Mikor még reggel is folytatódott a sztori, Tassal azon gondolkodtunk, szóljunk neki, ez már nagyon nem vicc, bele is lehet halni, de szerencsére maguktól is bementek a kórházba a párjával. Találkoztunk délen egy másik német párral, ahol szintén a lány, 3 napig infúzión volt, annyira megbetegedett… ilyenkor mindig azért hálát adok magamban, hogy nekünk az égvilágon semmi bajunk nincs ezekhez képest. Most nem ijesztegetni akarom azokat, akiknek éppen Thaiföld vagy India az úti céljuk, de azért érdemes észnél lenni, odafigyelni, és akkor kisebb az esélye, hogy baj lesz. Trópusi országokban ez benne van a pakliban, tudni kell.

A rendelőben

Gondoltam itt az alkalom, mint Életmódtanácsadó és terapeuta természetgyógyász, persze, hogy hajtott a kíváncsiság, vajon a valóságban is úgy működik-e a tibeti orvoslás, diagnosztika, mint ahogy tanultuk, megér egy élményt, megtapasztalást testközelből, ha már lehetőségem van rá, itt vagyok… Egyik csodás, madárcsicsergős, majomkergetős reggelen, visszamentem a rendelőbe. Már ott várakozott pár szerzetes és tibeti beteg, segítettek, mit hogy kell csinálni. Húztam egy fából készült sorszámot, és leültünk várni, Tas elkísért, biztos, ami biztos, hogy mindent megértsek, és még ő sem volt tibeti dokinál.

Ez egyike a Dalai Láma által 1961-ben alapított intézményeinek, mely a többezer éves tibeti orvoslás tudományát egyetemi szinten oktatja, kutatja és klinikáin alkalmazza gyógyításra, szerencsére átmentették az ősi tudást országukból.

dsc_0420.jpg

Miközben üldögéltünk, már hozzá vagyunk szokva, eleget gyakoroltunk a vonaton, az egyik szerzetes néni mellettem, közel a százhoz járhatott, ráaludt szegényke a botjára, aggódva néztük. A képen éppen mosolygok, mikor T fotózott, mert hirtelen az jutott eszembe, megint mibe csöppentunk :)

dsc_0423.jpgKözben egy hatalmas szöcske is ugrált közöttünk, na nem akkora, mint nálunk van. kb. 4-5 centis, T elkezdte kergetni az egyik beteggel, végre volt dolga, nemcsak semmittevően várakozni, tudni kell róla, eléggé hiperaktív, de ez imádnivaló is tud lenni, meg bosszantó is néha :))

dsc_0429.jpg

Aztán egyszercsak minden dolgozó a recepcióstól a gyógyszertárosig bevonult az egyik szobába, és kihallatszódott, ahogy elkezdtek egyszerre ima formájában mantrázni, folyamatosan, ütemesen kb. 10 percen keresztül. Így kezdték a rendelést.
Itt egy kis részlet belőle, hogy ti is hallhassátok:

https://soundcloud.com/vikt-ria-szelle/prayer-mp3

Teljesen ledöbbentem, és megint csak meghatódtam. Hogy ők mennyire komolyan veszik a spiritualitást, itt Ázsiában tényleg élik is a hétköznapokban, nemcsak beszélnek, prédikálnak róla sokszor álszentül, valódi gyakorlás hiányában, mint ahogy Magyarországon. Sokan tudjuk, már boldog boldogtalan tanít valami spirituálisat, vagy éppen terápiáztat olyan témákban, amikben saját maguk sincsenek még a helyükön, nincs meg a mély megtapasztalás, helyre tevés, egyensúly. Elnézést kérek mindenkitől, és mélységes tiszteletem a kivételeknek (mert vannak), ahogy szokták mondani, de tényleg ezt tapasztalom…

Vizsgálat


dsc_0426.jpg

A tibeti doki egy nagyon szimpatikus, csendes, megfontolt ember, és nem mellesleg őt is Yeshinek hívják, mint az itteni tibeti tanítómat :) 
Ők minderre úgy tekintenek, mintha a saját testük lenne, őszinte, mély együttérzéssel. Ezt a hozzáállást jó lenne minden országban alkalmazni...
Még el sem mondtam, miért mentem, már megragadta a pulzusomat, és egy komplett elemzést adott rólam testileg, lelkileg. Teljesen ledöbbentünk! Nem is az aktuális betegségemmel volt elfoglalva, hanem hogy otthon, általában, alapból mi bajom szokott lenni. Sorolta, én meg csak bólogattam, hogy igen, tényleg ez van… és rámutatott, valójában hol a gyökere a mostani problémáimnak, mi vezetett idáig. Szerencsére Travel sickness, „utazó betegségem” van, semmi komolyabb bakteriális vagy vírusos, ennek örülök! Amit Tas is mondott és más utazók is egyből, mikor beszélgettünk erről, megesik, főleg ha hirtelen, drasztikusabban környezetet vált az ember, és mi a kb 35-40 fokból jöttünk a 20-ba, hegyi levegőt szívni. Aztán ehhez hozzájött az indai por, az utazás nehézségei testileg és mentálisan, a különböző növények, az indiai fűszerek, amikhez nincs hozzászokva az európai emésztőrendszer. Thaiföldön kiegyensúlyozottabban étkeztem, sok rizzsel, zöldséggel, gyümölccsel, kevesebb csípőssel.

Ezekkel még nem is lenne akkora baj, csak ami alapból a gyengém, ott jelzett a rendszer, tiltakozott, védekezett a külső és belső behatások, ellenállásaim ellen, érthető. Most nem tárom fel ezeket, de tényleg, ahogy a természetgyógyász iskolában is tanuljuk, bámulatos, milyen összefüggései vannak a betegségeknek.

A tibeti hagyományos gyógyászatban alkalmazott diagnosztikai módszerekkel nemcsak a tüneteket, hanem a tényleges problémák okait göngyölítik fel, ahogy nálam is tették. Az alternatív módszereknél holisztikusan, egységként nézik az embert, mert az egyes test részeinek a megbetegedése kihat az egész rendszerre, felborul az egyensúly.

yuthok-nyingthik.png

Különböző megtekintési módszerek vannak, minden gyógyászatban más és más. A tibetieknél a legalapvetőbb tapintási módszer a pulzusdiagnosztika, nekem gyakorlatilag mindent ebből mondott el, ez eltér a többi keleti módszertől. Ez nagyon bonyolult, állítólag a beteg bőrének érintésén keresztül a test belsejét érinti meg az orvos. Fantasztikus! Tas megjegyezte, mikor kijöttünk, hogy szerinte kell, legyen nekik valamilyen tisztánlátó képességük is, hogy ennyi mindent levesznek egy első találkozásból. Mivel nagyon érdekel a tibeti gyógyászat, utána olvastam, és igaza volt! Olyan spirituális gyakorlatokat is elsajátítanak tanulmányaik során, melyek különleges erők kifejlődésével társulnak, mint pl. a tisztánlátás, de értenek a jógához, meditációhoz is…

preswcriptionstibet02.jpg

Másik a nyelv vizsgálata, azt is megnézte még a végén. Aztán alkalmazzák még a páciens megfigyelését, a mozgást, érzékszerveket, szemeket, hallást, szaglást, testszagokat… mindegyik tünetnek megvan a maga jelentése, utalása.

Négy fő gyógymód van, amit nekem is elmondott az orvos: hogyan étkezzek, és mit kerüljek, milyen életmódot folytathatok (pl kerüljem a tűző napot, nem kell ágyban feküdnöm, sétálgassak), és gyógyszereket írt fel. A negyedik, amikor külső terápiákat is alkalmaznak.

Gyógyhatású készítmények

A gyógyszer fogalma eléggé más keleten, mint nyugaton, a gyógyszertár is másképp néz ki kicsit :)

dsc_0432.jpgAz ősi gyógyászatban alkalmazott gyógyszerek alapját növényi eredetű alapanyagok, ásványi, drága, fél drága kövek, fémek és állati eredetű anyagok képezik, melyek nagy része megtalálható Ázsiában, de van néhány erősebb hatású gyógynövény és ásvány, melyek kizárólag csak a tibeti hegyekben őshonosak. Egy orvosság akár 10 összetevőt is tartalmazhat, de van, hogy egy bonyolultabb formában akár 70 is lehet. Ezek a gyógyító szerek helyreállítják a három életnedv funkcióját (Szél, Epe, Nyálka), vagyis egyensúlyt teremtenek testünkben, lelkünkben!
Az itteni mesterem is megerősítette, hogy 100 százalékos hatásúak a tibeti gyógyszerek, lassan hatnak, de biztosan.

Nekem is felírtak egyhetes adagot, 4 zacskónyit, különböző napszakokra leosztva.

dsc_0437_1.jpgAzt viszont elfelejtettem megkérdezni nagy izgalmamban, hogy is kell beszedni… (mindeközben ott volt a leírás a zacsin) Tas sem tudta, ezért fogtam a reggeli adagomat, egy nagyobb bogyót, és hirtelen egyben lenyeltem, ami kissé elakadt a gigámon, nem akart tovább csusszanni (alapból is szűkebb a légcsövem), kigúvadtak a szemeim, T ijedten pillantott rám, még a lélegzetem is elakadt, neki meg már lejátszódott a fejében, hogyan fog megmenteni. Szerencsére megúsztam! :)
Egyébként borzasztó ízük van, de ennek is van jelentősége, a betegségtől függően, mindegyik más aromáju, az összetételek titkosak. A bogyókat még csak elszopogatom, elrágcsálom valahogy, de vannak porok is, az egyik úgy néz ki, mint a szén, aminek a lenyelése előtt gyűjtöm az erőmet rendesen,  de a cél elérése érdekében ezt is bevállalom, inkább, mint szintetikus gyógyszerekkel bombázzam a testem, ami sokszor leginkább csak tünetileg kezel amúgy is. Bár van, hogy a nyugati gyógyszerekre is szükség van...
Még visszarendeltek, hogy kapjak majd otthonra is gyógynövényeket a gyengébb pontjaim erősítésére. Valójában nagyon jól jártam a kíváncsiságommal, hosszabb távon is. A vizitért és a gyógyszerekért összesen 800 Ft-ot fizettem!

dsc_0393.jpgNem tudom, ezektől a gyógynövényektől, vagy az itteni levegőtől, energiáktól, de olyan jókat alszom, hogy ahogy a nagykönyvben meg van írva, és jógikus szemmel is egészséges, korai alvás, és hajnali 5-ös kelés.

Mindent összevetve, bőven megérte a kimerítő, egyhetes utazás, mert fantasztikus helyen vagyok, Rinpochéktől (https://hu.wikipedia.org/wiki/Rinpocse) tanulhatok, jógaórákra járhatok indiai mesterekhez, és nagyon közel állnak hozzám a tibeti emberek. Tudom, itt van a közelemben a Dalai Láma, és a párommal lehetek, akivel itt találkoztam először öt éve, több nem is kell most nekem... folyt. kövi! :)

Viki, McLeod Ganj – India, 2016.

2016\04\23

Egy nonstop 30 órás vonatút élményei Indiában

Thaiföldről, részemről két hely miatt szerettem volna átutazni Indiába, az egyik Varanasi szent városa a Gangesz parton, a másik a Dalai Láma székhelye, Dharamszala feletti kis városka, szintén szent hely, McLeod Ganj. Mindkét helyen jártam már 5 évvel ezelőtt, amikor is egy buddhista zarándokúton vettem részt, India mellett másik kedvenc helyemre is elutaztunk akkor, Nepálba. 

Ahhoz, hogy dél-Indiából eljussunk északra, nem kis távolságokat kellett megtennünk… 

Előzmények

Repülővel csak a két ország között közlekedtünk, országokon belül vonattal és buszokkal. Thaiföldről azért dél-Indiába repültünk, mert ott még nem jártunk, és nagyon kedvezőek voltak a repjegy árak. Kb. egy héten keresztül utaztunk vonattal, többször éjszakai járaton, kisebb megállókat beiktatva, hogy ne töltsünk túl sok időt azokon a helyeken, ahol nem nagyon szerettünk volna lenni, csak „muszájból”. Az egyik leghosszabb utazásunk Chennaiból, Madrasból Kalkuttába, egy 30 órás nonstop vonatozás volt.
india_copy.jpg

Mielőtt elindultunk a vonat állomásra, a szállásunkon T leállított pakolás közben és elmondta, hogy most fel kell készülnünk testileg és lelkileg is, mert komoly út áll előttünk, 30 órás vonatozás! Persze már tudtam előre, de olyan mélyen rám nézett, éreztem most nem viccel, hogy kezdtem kicsit besózni, mire kell számítani? De eldöntöttem, megbeszéltem magammal, bármi lesz, kitartok, nem hisztizek, végigcsinálom, mert haladni szeretnék, nem elaprózni a napokat. Elővettem hát Thaiföldön megszerzett, vagyis visszajött képességeimet, lelki nyugalmamat, ami rendkívül sokat változott, csiszolódott pozitív irányban a sok meditáció és a thai szerzetesek tanításai, bölcsességei által…
Az állomáson még én is meglepődtem magamon, mennyire meg tudom tartani a benső erőmet, békémet, ami nem könnyű az indiaiak között, és elfogadtam, türelmesen vártam arra, ami jönni fog, felkészülve mindenre. Csak azt hittem…

allomas.jpg

Sétáltunk a vágányunkhoz, és egyre több indiai fürtökben lógott ki a rácsos ablakokon, kezdett nem tetszeni, amit látok, mondtam is T-nak, ugye ez vicc, mi nem ezen fogunk utazni, másféle vagonokban lesz a sleeping class. Hát nem volt sokkal másmilyenebb, csak annyival, hogy 3 sorban lehajtható „ágyak” voltak pluszban. Jártam már Indiában, és aludtam is vonaton, de a nyugodt, 3 hónapos Thaiföldi lét után ez azért sokkoló volt újra. Más a két ország, számomra Thaiföld egyértelműen a szerelmemmé vált.

dsc_0013.jpg

dsc_0015.jpgNagy nehezen felszálltunk, jobban mondva feltuszkolódtunk a vonatra, és kapásból kétszer annyian ültek nemcsak a mi számozott helyünkön, hanem az egész vonaton! T határozottan felállította a nem oda való embereket, kérte mindenkitől a jegyeket, hogy ellenőrizze, mint egy kalauz :) Itt Indiában sokszor nem lehet másképp intézni a dolgokat, csak ha már nagyon muszáj, drasztikusan, akár kiabálva kell fellépni, különben eltaposnak, van, hogy szó szerint is. Volt már, hogy én is felvittem a hangerőmet, pedig aki ismer, az tudja, nem sűrűn fordul elő az ilyesmi :) És most vettem csak észre a képen, hogy a 3-as szám megint megjelent, és kiderült, kétszer is ez volt a vagonunk sorszáma :) Tudom misztikusan hangzik egyeseknek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy Tas és az én szerencseszámaim végig kísérték az utunkat... ♥ Véletlen lenne? Mindent el sem mesélek, mert lehet nem hinnétek el :)

dsc_0060.jpg

A Lonely Planet-ben olvastam, Indiának van a világ leghosszabb vasútvonala, 6900 állomás szeli keresztül az országot, és naponta 17-20 millió ember közlekedik vonattal!!!

Végre leültünk, csak néztem szótlanul, döbbenten először magam elé, aztán félénken körbepásztáztam a terepet, hát kb. 15 indiai férfi szempár meredt rám úgy, mint akik nem láttak még fehér embert, szerintem rajtunk kívül nyugati ember nem volt a vonaton, és nőnemű sem túl sok. Inkább lesütöttem a szemem kínomban, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, mély, jógás levegőket vettem :)

Természetesen lehet utazni jobb körülmények között is, jóval drágább és kb. a thai vonat másodosztályának felel meg az első osztály, ami egyébként normális körülmény. Forgalomban van az Orient expressz is, ami átszeli fél Ázsiát, egy jóval magasabb kategória, olyan, mint egy guruló hotel, láttuk is, eléggé luxus. Megint hozzáteszem, mi nem turisták, hanem utazókként járjuk az országot, más körülmények között, de közelebb kerülve a hétköznapokhoz. De hát miről is írnék most, ha az első osztályra sikerült volna bejutnunk? ;) Különben meg arra már nem kaptunk jegyet, erre a két másodosztályú helyre is két napot kellett várnunk!! Indiában nem egyszerű jegyet vásárolni, pillanatok alatt elfogynak, már 90 nappal indulás előtt lehet foglalni, de mivel kiszámíthatatlan a közlekedés, ezért nem mertük előre bevállalni, nem tudtuk pontosan mikor, hova érkezünk.

Aztán szép lassan felengedtem. Muszáj volt eldöntenem, végig szenvedem-e a 30 órát, vagy kihozom belőle a legjobbat, amit ki lehet, bár fogalmam sem volt, hogyan. A gondolataimat tudatosan egy teljesen másik irányba tereltem, másképp kezdtem el felfogni mindazt, amiben nyakig benne voltam. Elfogadtam, ami volt. Más választásom nem is adódott. Eszembe jutott egyik thai mesterem mondata is, hogy úgyis minden elmúlik, a jó és a rossz is, de a szenvedéssel csak rosszabbá tesszük a helyzetet, magunknak ártunk.

Élet a vonaton

Aztán lassacskán, az első sokkból felocsúdva, elindult a 30 órás utazás története.
6 helyett heten ültünk egy fülkében, mert az egyik indiainak a huszonéves fia is befurakodott, neki nem volt helye, az apjával aludt éjjel, nem akartuk elküldeni.
Elkezdődtek beszélgetések, mert hát azzal is telik az idő, kiderült, az egyik pasi üzletember, ő tűnt a legnyugodtabbnak, mert rendszeresen bejárja ezt az útvonalat észak és dél között a boltjai miatt, és hozzá van már szokva. Aztán volt egy jómódú bangladesi egyetemista srác, egy gyáros dinasztia sarja, elektronikai alkatrészeket gyártanak, ezért elektromérnöknek tanul, business szakon, hogy később át tudja venni a családi vállalkozást. Az őszinte babaarcán és naiv mosolyán látszódott, hogy fogalma sincs az életről, szerintem neki is kihívás lehetett ez a vonatozás. Egyébként az anyukáját kísérte kórházba, mert állítólag nagyon jó az ellátás Chennaiban, hát jó nagy távolságot bevállaltak ezért, mesélte a fiú, ők is az első osztályra mentek volna, de egyáltalán nem volt már hely, aggódtak is milyen lesz a másod osztályon. Muszlimok voltak, anyuka sokszor takargatta magát, szolidan viselkedett, nem is fotóztuk. 
Mikor a fia mellettem ült éppen, mert néha cserélődtünk- lehet naivan azt gondoltuk majd más irányból élvezetesebb lesz a zötykölődés, de természetesen nem-, elaludt, és véletlenül rádőlt a vállamra. Nem szóltam, de hirtelen felébredt, és mikor észrevette mit tett, szegényke olyan blamásan érezte magát, hogy egy pillanat alatt levetette magát a földre, és odaborult az alvó anyukája mellé. Néha még zavartan elmosolyodott :)

srac_anya.jpg

Aztán mikor eljött az ideje, T átvergődte magát a tömegen, hogy eljusson a „mellékhelyiséghez”. Mikor visszaért, bár feleslegesen, de mosolyogva kérdeztem meg, mivel ismerem már a hétköznapi indiai körülményeket és nem sok jóra számítottam, na milyen? Rám se nézett, kerülte a tekintetemet: -Minden rendben lesz drágám. Majd meglátod, semmi gond… de már ismerem nagyjából minden reakcióját, tudtam, csak hülyéskedik, nem is vettem komolyan :) Nagyjából  tudatában voltam annak, mire kell lelkileg felkészülnöm, így gyorsan el is döntöttem, csak annyit eszem és iszom, amennyit muszáj! :) Amikor meg szólított a kötelesség, kihasználtam szabadtüdős búvár képességeimet, mielőtt beléptem a helyre, vettem egy mély levegőt, és a lehető leggyorsabban távoztam.

Nézelődtem is sokat, túl sok program közül nem igazán válogathattam…
Egy velem szemben lévő, terítőnek kinéző kendőt magára tekerő indiai (sokan ilyen „szoknyát” viselnek, sarong a neve), beterpesztett, inkább gyorsan elkaptam a tekintetem, mielőtt olyat láttam volna, amit nagyon nem akartam, bár lehet, hordanak alsónacit, de nem kockáztattam :)

Egy másik srác éppen, miután az ujjaival kiürítette az orrában lévő felesleges dolgokat, egy elegáns mozdulattal a háta mögötti falba kente. Ezt többször megcsinálta, de körülöttem mások is hasonló dolgokat műveltek, uhh… Indiában és úgy általában Ázsiában nem fújnak orrot, legalábbis zsebkendőbe, kiköpik a szájukból lévő koszt, oda nem illő lerakódást hangos krákogás közepette, mindezt a por és a páratartalom miatt képződő saras nyálka miatt, ezt amúgy én is tapasztalom. De az, hogy zsepibe fújjuk az orrunkat, nem böfögünk és köpködünk nyilvánosan, nem turizunk a nózinkba stb… leginkább a fehér embereknél terjedtek el. Pl. Thaiföldön egy mellettem álldogáló idős kínai hölgy minden előzmény nélkül olyat böffentett, hogy már szinte művészi mutatványnak is felért, döbbenten Tasra néztem hirtelen, aki annyira nem lepődött meg, mert már jól ismeri ezt a kultúrát.

A szemetet, jó magyar módjára zacskókba gyűjtögettük kuka hiányában. Egy idő elteltével már szóltak, miért nem dobáljuk ki mi is a szemetünket az ablakon, ahogy ők is? T válaszolta, mert annyival kevesebb lesz az utcán... Nem mintha a mi akciónk sokat számított volna a természetvédelemhez :)) de legalább megmutattuk, nálunk ez a szokás, így is lehet. Néha már az az érzésem, őket nem zavarja a mocsok... 

A kalauznak nincs könnyű dolga, mert sokaknak nem volt helyjegyük, gondolom már elfogytak, és próbálták lefizetni, hogy amikor nincs éppen valaki egy ülésen, addig ott maradhassanak. Teljes káosz, kérem szépen! Általában az indiaiak be is engedik egymást maguk közé, mintha nekik egyáltalán nem okozna problémát, hogy nyomorognak, tény, lazábban kezeik, a férfiak is sokkal intimebb kapcsolatban állnak, sokszor látom, simogatják egymást, kézen fogva mászkálnak, és nem feltétlenül homo szexualitást jelent ez, hanem hogy jóbarátok.

kalauz.jpg

A vonaton szinte mindent árulnak!

dsc_0168_1.jpg

Van 1-2 állandó „személyzet”, akik kb. 1.5-2 percenként jönnek a folyosón kiabálva, chaichaichai, coffiecoffie, garamchai (forró tea, ami náluk tejesen van elkészítve), és vannak, akik csak ideiglenesek, abban a csekély 1-2 percben, mikor megáll a vonat felugrálnak, és gyorsan végigszaladnak ordítozva a portékájukkal. Ha úgy fogja már fel az ember, és tudjuk sokminden fejben dől el, vicces is tud lenni, amúgy kiakasztó is, türelmet próbára tevő, főleg hajnali 4.30-kor, mikor éppen el tudnál még egy kicsit aludni… :)

kajaarulas.jpg

A felfújható párna viszont zseniális ötlet potom 200 Ft-ért, azóta többször is használtam utazás közben.
A mai napig nem értjük, ki vásárol felfújható, színes gumimacikat a vonaton?? :))

gumimaci.jpggumimaci2.jpg

Zenélni, énekelni is szoktak egy kis baksis reményében.

zeneles.jpgAztán külön kategória a koldusok, akik csapatban „dolgoznak”, és vannak a hermafroditák, mint megtudtuk a velünk utazó üzletembertől, hogy ők se nem nők, se nem férfiak, a társadalom kiutasítja őket, nem kapnak munkát, és szinte kikövetelik maguknak, hogy fizessenek nekik az utcán. Rendkívül erőszakosan lépnek fel, zargatják az embereket, hangosan tapsolnak egy nagyot, tartják a markukat.

hermafrodita.jpg

koldus.jpgA bangladesi srác, feltűnt, már kétszer is adott nekik pénzt, muszáj volt rákérdeznem, miért teszi. Elmondása szerint, mert félnek tőlük, mivel (szerintük) mindent megtehetnek, meg is átkozhatják őket, nagyon hisznek ebben. Az is lehet, ennek a jelenségnek mélyebb szociális jelentősége van, mint gondolnánk.

Kiborulás

Volt egy állomás, ahol kb. 15-20 percet állt eredetileg a vonat, felváltva leszálltunk, frissültünk, nyújtózkodtunk. Mikor a peronon álldogáltam, volt egy érzésem, hogy előbb fog indulni, fel kellene már szállnom. Mire elindultam, a vonat is velem együtt, ok, de én nem voltam rajta! 1 mp alatt 20 kérdés merült fel bennem egyszerre, mi van, ha lemaradok… Rohantam az ajtóhoz, ahol kb. tizenöten tülekedtek felfelé, muszáj volt közéjük csapódnom és befurakodnom, hogy legalább a lábam legyen már fent. Ne tudjátok meg… mint a barmok, állatok módjára lökdösődtek, az hogy nő van köztük, senkit nem érdekelt (az utca emberei amúgy sem az udvariasság nagymesterei általában), a fájós lábam, ami még gyógyulóban volt, mert egy rossz rúgástól a thai boksz edzésen majdnem leesett a nagylábujjam körme, szóval pont azt taposták, és beszorították satuba, nem tudtam megmozdulni. Üvöltöttem velük, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt mert nem mozdultak, nem engedtek tovább. Aztán végre egy intelligensebb srác látta a helyzetemet, és segített valamelyest kiszabadulnom. Na, ez volt az a pont, ahol eltörött a mécses, már folytak a könnyeim visszafelé menet, de nem hisztiztem, pedig ez már igazán feljogosított volna, továbbra is tartottam magam, és inkább szép csendben leültem, T vállára hajtottam a fejem. Jó ideig nem szóltam egy szót sem…

dsc_0027_1.jpg

dsc_0044_1.jpg

Néhány kép útközben:

Éjszaka

Szép lassan eltelt a nap, és jött az éjszaka, rutinosabb utazótársaink már figyelmeztettek bennünket finoman szólva vigyorogva, hogy ne csodálkozzunk, mert még a FÖLDÖN IS FOGNAK ALUDNI. Na neeeeeem, ez azért már sok(k), de bakker tényleg így volt!!! Nem hittem a szememnek, még jó, hogy legfelül volt az ágyam, mert nagyon befordultam volna máskülönben, ott még azért biztonságosabb a légkör, T meg lebizniszelte, hogy mellém kerüljön, mert neki meg lentre szólt a jegye.
Az illatok, hát hogy is mondjam, nem éppen a legmegfelelőbbek voltak, ezért gyújtottunk füstölőt is :) Volt pár helyszín, hogy kívülről orrfacsaró bűz jött be, emlékszem 5 éve az egész társaság egy ilyen eseményre ébredt álmából a vonaton, mert annyira elviselhetetlen volt. 

dsc_0103.jpg

Minden cuccunkat magunk alá gyűrtünk, gondolhatjátok, hogy fértünk el. A kis hátizsákot rá kellett kötözni a kapaszkodóra, még jó, hogy nem esett le éjjel valakinek a fejére.
Nem volt túl nagy hely, jógázni pl. nem tudtam :))

dsc_0110_1.jpg

A nagy hátizsák, lap topok meg a fejünk alatt, oldalunknál, biztos, ami biztos. 5 éve még magunkhoz is láncoltuk a cuccainkat, akkor még úgy tűnt, viccesnek tartották az indiaiak, de most már ők is árulnak lakatokat a vonaton :)
Egész jól aludtam, szerintem már kimerültem a fáradtságtól.

Azért egy zuhany jól jött volna, nem tűnök túl frissnek :)

dsc_0039.jpg

Másnap mesélte T, neki muszáj volt éjjel meglátogatnia az illemhelyiséget, de mindenhol emberek aludtak a földön, az ágyak között, tucatjával! Csak úgy tudott haladni, hogy a folyosón fekvő emberek felett oldalt az ágyakra lépkedett kommandózva, nehogy rájuk lépjen.

Reggel

Reggelre egy új arccal bővültünk, éjjel csere történt, már egészen megszokta egymást a kis csapat, kiderült, hogy egy kommandós pasi, legalább valamelyest biztonságban voltunk, azért örültem, hogy normálisabb emberekkel kerültünk össze, rosszabb is lehetett volna. Van, hogy fegyveres katonák is szoktak mászkálni a vonatokon, a miénken most nem volt, de úgy vettük észre, inkább észak felé aktívabbak az évek óta tartó pakisztáni-indiai feszült helyzet miatt.

Az utolsó órák voltak a legnehezebbek. Nem ettünk normális ételt, nem tudtunk rendesen tisztálkodni, alig mozogtunk, fáradtak voltunk, és még gyűjteni kellett a maradék erőmet, hogy a szállásig eljussunk. A folyamatos huzat, ventilátor, a sok indiai, a hirtelen környezetváltozás stb… mindez akaratlanul is ellenállást váltott ki belőlem, éreztem, hogy nem lesz rám jó hatással, meg is lett az eredménye, de erről majd legközelebb

Viki, India 2016.

2016\04\17

Közlekedünk Thaiföldön

Thaiföldön, ahhoz hogy A-ból B-be, C-be X-be… eljussunk, többféle közlekedési eszközt is igénybe lehet venni. Mivel elég sokat utazgattunk országon belül is, természetesen, amit lehetett, már csak kíváncsiságból is, kipróbáltunk, és nagyon sok sztori tud kialakulni útközben…

Szerintetek melyik oldali az én cuccom, amivel utazom? :)

cuccaink.jpg

Biztos kitaláltátok... dehát nőből vagyok, nem? :)) Persze Tas lovagiasan fel szokta vállalni a serpa szerepét, és szó szerint leveszei a terheim egy részét a vállamról ;)
Az már biztos, pedig már többször megfogadtam, legközelebb negyedéig töltöm csak a hátizsákomat, felesleges a sok holmi.

ROBOGÓ

Ha körbe akartuk járni a környéket, sokszor béreltünk kismotort, az egyik legjobb és legolcsóbb lehetőség. 24 órára átlagosan kb. 1800 Ft, de északon még olcsóbb, kb. 900 egy teljes napra.
Mindig T vezet, főleg mert bal oldali közlekedés van Thaiföldön, mint Angliában, ez alapból kihívás, másrészt életemben egyszer próbáltam meg otthon motorozni, bár jól ment, de úgy döntöttem nem itt fogok megtanulni kismotort vezetni.

motorozunk.jpg

Egyébként a legtöbb balesetet, ahogy thai barátaink is mesélték, a külföldiek okozzák, mert túl gyorsan száguldoznak, amit néha még felelőtlenül alkohol és drog hatásaival is fokoznak. Az önálló gépjárművezetés a helyi közlekedésben csak rutinos vezetőknek, kellő helyismeret esetén tanácsos szerintem. Érdemes jól megnézni a robogó állapotát, mi volt, hogy le is fotóztuk a sérüléseket, mielőtt elindultunk, nehogy ránk verjenek olyan károkat, amiket nem is mi okoztunk, mert biztosítást nem mindig kötnek a motorokra. Szerencsére mindig rendben volt minden.

A motorozás nagyon közkedvelt a thaioknál, a nők sokszor lepipálják a pasikat is, ahogy száguldoznak, már babakoruktól rajta ülnek, hozzá vannak szokva, magabiztosan, lazán vezetnek. Ja és van, hogy 4-5 ember, barátok, komplett családok utaznak egyszerre, no problem.

sokan_motoron.jpg

motoros_baba.jpg

Vagy éppen szerzetest visznek, gyorsan üldözőbe vettük őket, hogy le tudjam fotózni menet közben, mert ilyet még nem láttam :)

motoron_szerzetes.jpg

RIKSA

Bicikli riksa, Samlor, eléggé fárasztó lehet tekerni, főleg ha súlyosabb embert szállítgatnak.

riksa_emberi_erovel.JPGVan olyan is, amit emberi erővel húznak. Na, ilyenkor erkölcsi vitába keveredek önmagammal. Mert ha felülnék egy ilyenre, sajnálnám az embert, hogy húzkod, úgy érezném magam, mint egy rabszolgatartó hajcsár, ha meg nem teszem, nem adok neki szó szerint kenyérre valót, munkát. Mi hát a jó döntés? Azóta sem tudom, de még sosem választottuk ezt a lehetőséget…

MOTORIKSA

A legnépszerűbb közlekedési eszközök Thaiföldön. Háromkerekű, motoros taxi, sokféle változatban, bárhol leinthető, ki kell próbálni, autentikus élmény. Néha nem tudják, hova tartanak, érdemes figyelni közben, nehogy máshol tegyenek ki és otthagyjanak, aztán csak állunk a fejünket vakargatva, hol is vagyunk.

motoriks.JPGItt gyorsan beültem a volán mögé, amíg a sofőr beugrott a boltba, ami megesik néha, vagy éppen a barátnőjüket szedik fel útközben, vagy leállnak a haverokkal megtárgyalni valami igazán "fontos" dolgot, nem nagyon zavartatják magukat :)

motor_rik.JPGBangkokban Tuk Tuknak hívják a hangja miatt.
Ilyen belülről nézeve:

tukt.JPG

tuktuk2.JPG

és ilyen kívülről:

tuktuk_forgalomban.jpg

tuktuk.jpg

tuktuk_1.jpg

Létezik disco riksa is, amiben üvölt a zene, és mindenféle fénnyel csinosítják, egyszer teljesen véletlenül ültünk be egy ilyenbe: :)

disco_riksa.JPG

SONGTAEW shared taxi

Nyilvános iránytaxik, egyszerűen leintjük az utcán bárhol, megmondjuk a célállomást a sofőrnek, és ha éppen útba esik, int a fejével, hogy szálljunk fel.

A songtaew megy körbe-körbe, és csak azt a távolságot fizetjük, amennyit mentünk. Persze itt is szoktunk alkudozni, és amikor Tas megszólal thaiul, egyből lekúszik az ár, a külföldieknek sokszor magasabb a ráta.
Valójában ezek a járművek átalakított pickupok, két padot beraknak hátulra, felszerelnek egy-két kapaszkodót, és lefestik őket, általában pirosra, 6-8 személyes, vagy ahogy éppen alakul, hátul lehet lógni is, ha sokan vannak :)

songtaew.JPGÉlvezem, mert sokszor a helybéliekkel utazunk, és érdekes beszélgetések is ki szoktak alakulni.

songtaew_helyiekkel_1.jpg

Azon sokat gondolkodtam, hogy a fenébe bírják spontán fejben megtervezni az útvonalakat, mikor mindig felszáll valaki újabb célállomás bemondásával. Mentális GPS-ük van :)

VONAT

Akkor használjuk, mikor nagyobb utakat teszünk meg, egyik városból a másikba. Általában éjszakai vonatokat választunk, mert így pl. megvan egy napi szállásunk is.

vonat.jpg

Az állomásokon, legalábbis Bangkokban, van egy rész, ahová gyékényekre és babzsákokra lehet letelepedni, szerintem nagyon ötletes, pl. ha nincs ülőhely, és még aludni is lehet, ha az ember elfáradt a sok utazásban, nekünk is jól jött :)

railway_station_bagkok.jpg

A másodosztály viszonylag kellemes, légkondis, vagy ventilátoros verziók közül választhatunk, mindig előre kell megvenni a helyjegyet. A thaiok szeretik a lékondit maximumra kapcsolni, a vonaton csak két opció van, vagy lekapcsolják, és akkor nincs, vagy nem, de az baromi hideg. Általában mi amúgy is kerüljük az air condit, mert könnyen meg lehet betegedni tőle.

Ilyen napközben:

vonat_2_oszt.JPG

és így néz ki, mikor mindenki elvonul a kuckójába aludni:

vonat_alvas.jpg

felső szint:

vonat_fevohely.jpg

reggeli teázás, még csak néztem ki a fejmből: :)

vonaton_reggeli.jpg

BUSZ

Helyi járat, városon belül

Hihetetlenül olcsó, pl. mikor egy fél órás utat tettünk meg, kb. 50 Ft-ból megvolt, mindez tuk-tukkal 1600, míg egy autós taxival 2400-2800 Ft körül lett volna. A helyiekkel közlekedünk, sokszor szerzetesekkel, akiknek külön helyük van, elsőbbséget élveznek.

helyijarat_szerzetessel.jpg

Volt, hogy a nagy hátizsákokkal alig fértünk el, bepréselődtünk, de nagyon kapaszkodni sem kellett, megtartottak az emberek :)

helyijarat_varosi_busz.jpg

Helyközii járat, kisvárosok között.

A bungalónktól délelőtt 10-kor indultunk el… kimentünk ”időben” a buszmegállóba, nehogy lekéssük, bármi közbejöhet, sose felejtjük el, hogy Ázsiában vagyunk. Éppen várakozunk a helyiekkel: :)

busstop_pai.jpg

Befutott a járatunk, T gyorsan felpattant, és lefoglalta a „VIP” helyet, leghátul. Gyönyörűen berendezkedtünk, betuszkoltuk mindenhová a cuccainkat, ahová csak lehetett.  Kifújtuk magunkat, erre véletlenül meghallottuk, indulás előtt egy perccel, hogy nem is oda megy a busz, ahová indultunk. Fél másodperc alatt ledobáltuk a cuccainkat, azt mondták mindjárt jön a mi buszunk. Na, itt Ázsiában a mindjárt, már tudjuk mit jelent, bár Indiában rosszabb a helyzet. Vártunk egy órát, a busz eleve tele volt. Nem baj, újra eljátszottuk a forgatókönyvet. Össze-vissza találtunk helyeket, de mindenhol ültek valójában és szintén az utolsó pillanatban kiderült, egy db szabad hely sincs, mert néhányan csak leszálltak enni-inni, aztán jöttek vissza, követelték a helyüket…. újra leszálltunk, és mivel a kis városkában egy nap csak egy helyi járat indult, egy minibuszra kellett jegyet vennünk, arra még vártunk plusz 2 órát a hőségben! A kép még azelőtt készült, hogy megtudtuk, nem jó helyen vagyunk :))

helyki_pai.jpg

Távolsági busz, nagyvárosok között.

Egyszer utaztunk egy éjszakai busszal 8-10 órát, de soha többet! Inkább vonat, de nem volt más lehetőség, vasútvonal nem ment arra, amerre mi akartunk. mindenféle pozitúrát kipróbáltam, de sehogy sem volt jó. Az ember bepréselődik egy szűk helyre, mozogni sem lehet, ááááááá…

night_bus_tavolsagi_bangkokba.jpg

tavolsagi.jpg

Ilyen turista buszokat is láttunk:turista_bustz.jpg

MINIVAN

Légkondis kisbuszok, sokan használják, főleg a turisták, mi leginkább akkor, mikor a csoporttal voltunk még januárban.

minivan2.jpg

De volt, hogy más lehetőséget nem találtunk...

Chiang Maiból kisbusszal útnak indultunk Paiba, az északi hegyekbe. A legrosszabb, hátsó hely maradt csak, bepréselődtünk a csomagok mellé, ahol még egy embernek is kényelmetlen.

miniwan3.jpg

Még meg is jegyeztem, milyen jófejek, hogy zacskókat raktak ki minden üléshez szemetesnek. Na útközben kiderült, mire kellett…. A 3 órás útból 2.5 folyamatos, nagyon durván kanyargós szerpentineken mentünk. Az utazók 80 százaléka, főleg a helyiek, szinte végigaludta, nem értettem, ezt hogy csinálják, de ők már valószínűleg nem először tették meg ezt az útvonalat. Az egyik szerencsétlen fiatal kínai lány nagyon rosszul volt, ki is adta magából az ebédjét, aztán egy thai nő azonnal rutinosan előkapott gyógyszert, hogy vegye be. Na utána ő is kidőlt, elaludt.

Elég nehezen bírtam én is, minden kanyart megszenvedtem. Visszafelé, biztos, ami biztos alapon, és mert „női ügyek” miatt alapból is volt ingerenciám a hányásra, kértem a gyógyszertárban valami pirulát, és be is vettem a használati útmutató szerint utazás előtt fél órával, de hát jóval később indultunk, késett a busz, kb. elment a hatása, mire elindultunk, de szerencsére lefelé menet a szerpentineken már jobban bírtam :)

mini_wan2.jpg

LONG TAIL BOAT

Thai hagyományos fa motorcsónakok, ezeket is lehet bérelni, de működik taxiként is, elég olcsó. Megvárják, míg kellő számú utas összejön, kb. 8 ember, és azután indulnak. AoNang-on akkor használtuk, mikor a környező szigetekre látogattunk el, és magunknak szerveztük a kirándulásokat.

long-tale_boat.jpg

longtale.jpg

És van éttermi változatban is: :))

longtaleboat2.jpg

Hát így utazunk mi…

Érdemes, sőt, kötelező alkudozni, előre egyeztetni az árakat, mert ha nem figyelünk, átverhetőek leszünk. Egyébként, ha az ember feltalálja magát, kezébe veszi az irányítást és nem a szervezett, jóval drágább utazásokra fizet be, elég sokat lehet spórolni, nem beszélve arról, hogy mi osszuk be az időnket, oda és annyi időre megyünk, ahogy éppen adja a pillanat, a helyszín. Ráadásul, ha valódi élményekre vágyunk, üljünk fel bármire, ami jön, főleg ahol kevés hely van… :)

Viki, Thaiföld