2018. ápr 01.

Repül az idő... -interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

írta: UtazOhm
Repül az idő... -interjúsorozat vadászpilóta Édesapámmal

1. rész - Gyermekkorunk

Mióta elment Édesanyánk, valami mélyen megváltozott bennem. Sajnos már nem tudok kérdéseket feltenni neki, pedig még sokminden érdekelt volna vele, a családunkkal kapcsolatban, de a válaszokat elvitte magával. Pedig annyi idő állt a rendelkezésünkre, legtöbbször akkor nem gondol erre az ember, természetesnek vesszük, hogy együtt vagyunk. Kedves Olvasó, ha még élnek a Szüleid, akár csak egyikük, ne mindig a munkádat, másokat helyezz előtérbe, szánj rájuk időt, beszélgess velük és kérdezz, amíg még megteheted. Mindegy miről, hidd el, nekik is nagyon jól fog esni... Bennem egy kitöltetlen űr maradt, és lelkiismeretfurdalás.

fb_img_1522173780324.jpg

Arról sincsenek nagyon információim, milyen volt egy vadászpilóta feleségének lenni, hogyan élte ezt meg Édesanyánk, hisz nem kevés alkalmazkodás, önfeláldozás szükséges egy ilyen -nem veszélytelen- hivatást választó emberrel együtt élni, gyerekeket nevelni.
Innét jött az ötlet, hogy amíg köztünk van Édesapánk, próbálok minél többet beszélgetni vele, akár telefonon, vagy személyesen, amikor hazamegyek Budapestről.
Kiválasztottam egy témát, ami talán érdekes lehet mások számára is, és ezt szívesen megosztom. Apu hosszú évekig vadászpilótaként szolgált a Magyar Hadseregben, katona gyerekekként nőttünk fel, nem egy átlagos családban, ez egy külön világ volt. Most fogom fel igazán mindezt, és így, felnőtt fejjel másképp látok, értékelek dolgokat.

Nincs túl sok elbeszélés, írás a vadászpilóták életéről, a családokról, ha van is, leginkább technikai írások, melyet nem feltétlenül ért mindenki, legalábbis a civilek nem. Sokan el tudnák mesélni a saját történetüket, ki hogyan élte meg ezt az időszakot... Ezért én így szeretném Édesapám emlékeit visszahozni, hogy meginterjúvolom, és megírom, kifejezve büszkeségemet, szeretetemet iránta. Eddig is mindig nagy lelkesedéssel mesélt, amikor kérdezgettük a múltról, a repülés éveiről. Bátyámmal is nosztalgiázunk mindeközben, felidézzük gyerekkorunkat, kétségtelenül jó dolog ez. Hétköznapi nyelven, egyszerű kérdésekkel bombázom majd Aput. Ezekről, és személyes tapasztalataimról fogok írni pár részben, egy-egy történetet is elmesélve, fotókkal illusztrálva.

Egy vadászpilóta lányaként

Kevés olyan pasival találkoztam, akik -amikor szóba jött és megemlítettem, hogy Édesapám vadászpilóta volt-, ne csillant volna fel a szemük, és hirtelen érdekesebbé vált a beszélgetés. Gondoltam, na ez biztos jó pont az ismerkedésben, de azért remélem nem csak  ez alapján castingolnak. :) Talán két olyan párom volt, akik Apuval hosszasabb eszmecserét folytattak a vadászpilóták világáról, mert nem sok fiút vittem fel bemutatni a szülőknek (mivel kevés párkapcsolatom volt, de azok hosszú ideig tartottak). Teljesen belemerültek a beszélgetésekbe,  mindent tudni akartak abban a rövid időben, amíg ott voltak, én meg félrevonultam ilyenkor, amikor már megszűnt körülöttük a világ, hagytam őket kibontakozni. :)

Talán nincs is olyan kissrác, akinek ne lett volna az egyik álma az, hogy pilóta legyen, hasítson a kék égben, de ez kevesek kiváltsága volt a szigorú követelmények miatt.
Gondolom eléggé menőnek, vagánynak számít a köztudatban egy hatalmas gépet vezetni a levegőben, de kívülről mindig másképp látszódnak a dolgok, mint benne lenni, megélni. Ezért így, bennfentesként tudok mesélni a színfalak mögötti világról... legalábbis amire emlékszem, emlékszünk.

Igen, nő létemre imádom a vadászgépeket, és a mai napig is kiráz a hideg -jó értelemben-, amikor meghallom a nagy madarak dübörgő hangját. Reflexszerűen felnézek az égre, jobbhíján az utasszállító gépekre, mert manapság nem sok vadászgép repked felettünk. A képen a Pápán kiállított MiG 21-est tapogatom éppen, fater ezen a típuson repült legtöbbet. A mai napig megnézem az augusztus 20.-i repülős bemutatókat is itt Budapesten.

20160725_153030-animation_1.gif

Valahogy szinte természetes, hogy megszerettem kislányként a vadászgépeket, hisz ebben a világban éltünk. A pápai lakásban, ahol Édesapám már egyedül él, még a mai napig is sokminden a repülésre emlékeztet. MiG 21-es makett a szekrény tetején, repülős könyvek, repülős mini sakk készlet, emlékképek, fotók, kitüntetések... emlékszem, mindig próbálgattuk a saját, számozott sisakját, még be is öltöztünk a pilóta ruhájába, lógtak a csövek mindenhonnét, jó nehéz volt.

Már gyerekként tudtam, mi az a forszázs (az orosz neve a fáklyának, utánégetőnek), hangsebesség, G-erő, turbina, hajtómű, katapultálás (a pilóta üléssel együtt kilövi magát a gépből vészhelyzet esetén)... többször hallgattam a felszálló gépek robaját, néztem a fáklyák lángjait a reptéren, ismertem több gép típusát is. A "keszi" szó (a készültség rövidítése) a hétköznapi beszélgetéseink része volt otthon. Kísérőként a ROB (Repülő Orvosi Bizottság) éves, kötelező vizsgálataira rendszeresen jártunk Apuval. Aznap kikért bennünket a suliból, hajnalban indultunk Kecskemétre a Skoda l 120 kocsinkkal, mindig végigaludtam az utat a hátsó ülésen.

Megtanultam, énekeltem pilóta dalokat (a mai napig tudom a szövegét a Lenn a földön áll a gép című dalnak, na mindjárt rá is keresek neten és eldalolom...). Néztem repülős filmeket, nagy favoritom volt a mindenki által ismert Top Gun. Tinilányként Tom Cruise kedvenc színészem volt. A szobám falát teleraktam a film posztereivel, na meg Tommal, így minden nap rámvillantotta fehér fogsorát. Megkockáztatom szerelmes voltam belé, de idővel elmúlt a nagy rajongásom iránta, ez amolyan tinilove lehetett. :)

29906170001_5446345125001_5446338935001-vs.jpg Még kedvenc gépeim is vannak, az F16-ok, és hihetetlennek tűnt, de volt szerencsém látni is őket testközelből, amikor egy hónapig a pápai reptéren állomásoztak, hatalmas élmény volt, csak ezért hazautaztam Budapestről! Ezúton is köszönöm a lehetőséget az illetékeseknek, örök hála.
Megnéztem a pápai reptéren a kiállított Migeket, repülős múzeumot, ahol Apu is ott szerepel a tablón, képeken.

Gyermekként

Pápán, a katonai Lenin lakótelepen (ma Huszár) nőttünk fel, iskolás koromig a 9/a tömbben laktunk. Vannak még emlékeim, pl. esténként, amikor éjszakai repülésen voltak a férjek, összegyűltek a katonafeleségek valamelyik lakásban, és mi gyerekek együtt játszottunk. A nők mindig segítették egymást, összefogtak.

A főiskolán és a természetgyógyász suliban is tanultam pszichológiát, fejlődéslélektant, így tisztában vagyok azzal, hogy a gyermek külvilága a szülők érzelemvilágát tükrözik. Vagyis egy gyermek még inkább érzékenyebb a környezetére, a szülei viselkedéseire, rezzenéseikre. Még ha ki sincsenek mondva a dolgok, de mi, mint egy radar, szívtuk magunkba a különböző információkat, energiákat, hangulatokat. Alkalmazkodnunk kellett a helyzethez, és hogy Anyu sokszor egyedül volt velünk, de talán még akkor fel sem fogtuk mindezt.

A születésemkor sem tudott jelen lenni fater. Mesélte, éppen készültségben volt, és csak másnap reggel 7-kor hívták telefonon, hogy este megszületett a lánya. Amikor lerakta a szolgálatot, azonnal összeszedte a sógort, férfi rokonságot, és mentek Sümegre, merthogy ott születtem, mert a pápai kórház le volt zárva valami járvány miatt.

Kisgyermekként az ember csak azt érzékelte, hogy az apukája egyszer otthon van, és akkor nagyon sokat foglakozik velünk, kirándultunk, síeltünk, szánkóztunk, kockáztunk, balatonoztunk, erdőt jártunk. Vagy éppen kétkerekű biciklizni tanított, lekerültek a pótkerekek, ettől persze már nagylánynak éreztem magam pár évesen. Amikor Apu elengedte a bicaj hátuljába beszúrt botot, amivel tartott, hogy el ne essek, azonnal elvesztettem az egyensúlyomat, és én egy laza, kecses mozdulattal bedőltem a fehér blúzomban a pocsolyába, alig mertünk Anyu szeme elé kerülni... aztán másnap meg hirtelen eltűnik, és csak kérdezgetjük, hogy apa hol van? Mikor jön már haza? Mennyit kell még addig aludni?
Élénken él még mindig bennem, ahogy vártuk este, sokszor megpróbáltunk fentmaradni, hogy amikor megérkezik, jelen lehessünk. Ünnepnapok voltak, amikor külföldről hazajött, és hozta az ajándékokat, szovjet tárgyakat, monchhichit, szamovárat, matrjoska babát...

Amikor éjszakai készültségben volt napnyugtától-napkeltéig, pont elkerültük egymást, mert mire a suliból hazaértünk, ő már elment. Volt, hogy egy hónapot is töltöttek az akkori Szovjetúnióban, a SZUba éles lövészeten, repülési gyakorlatokon. Évente Bulgáriába, Borovecbe, vagy Lengyelországba, Zakopaneba vitték őket 3 hétre rekreációs töltődésre az erre a célra fenntartott katonai üdülőkbe, ahol hegyet másztak, síeltek, szaunáztak, úsztak, remek kondiban voltak, az biztos. Ja és fater mesélgette, micsoda bulikban is volt részük, hát rájuk fért szerintem... De volt, hogy Magyarországon a Mátrában, vagy éppen Balatonkenesén töltődtek.

Mindig képeslapokat küldött a távolból. Manapság a technikai eszközök már lehetővé teszik, hogy a világ bármely szegletében is vagyunk, kapcsolatban tudunk lenni szeretteinkkel, ismerőseinkkel, bárkivel. Abban az időben még mobilok sem voltak. Nekünk nem volt annó ilyen „luxusban” részünk.

A nap bármely szakában megszólalhattak a fülsüketítő riadó csengők a lakótelepen, minden ház emeletén fel voltak szerelve, sosem felejtem el a hangját. Minden nap este 7-kor csengettek, hogy kipróbálják működik-e, arról tudtuk tesómmal, hogy haza kell mennünk az udvarról (szinte mindig ott játszottunk) a szülők utasítására, mert nem volt óránk.
Persze azért talán sok hozzám hasonló katonagyerek elmondhatja, rend és fegyelem uralkodott a családban, bennünket is arra tanítottak.
A csengő hangjára én úgy emlékszem, párszor felébredtem. A telep összes katonája pillanatok alatt kiugrott az ágyból és felvette az egyenruhát. Ez könnyen ment nekik, mert a hadseregben megtanították őket erre, időre kellett teljesíteniük. Mire kinyitottuk volna a szemünket, már bezárult mögöttük az ajtó. Az egész lakótelep hirtelen mozgásba lendült ilyenkor a rohanó katonák léptei által...
Az orosz tankok rendszeresen a házunk mellett dübörögtek el az Erkel utcán, most így visszagondolva furcsának tűnik, de akkor számunkra ez volt a természetes.

Tesó mesélte, én nem emlékeztem erre, Apu esténként, mielőtt lefeküdt, hogy memorizálja és bevésse a másnapi repülési feladatait, gyakran a nyitott tenyeréből formált repülőkkel elmutogatta az elfogási, légi harcok gyakorlatait, a műrepülés figuráit, mit is fog csinálni.
Amúgy nem nagyon mesélt nekünk, mert kisgyerekként nem is értettük, nem fogtuk fel az egészet. Már más a helyzet.

Jártunk nem hivatalos repülős napokra is Pápára, ahol a családtagoknak bepillantást nyújtottak a katonai repülőtér „hidegháborús”, titkos életébe. Megengedték, hogy láthassák a feleségek és a gyerekek férjeiket, apukájukat, ahogy a speciális magassági ruhába öltöztetik be őket és nagyritkán szigorú felügyelet mellett, be is ülhettünk a földön álló gépekbe.
Pár éves lehettem, amikor a pápai reptéren így lehettem részese egy éjszakai repülésnek. Valójában túl sok mindent nem láttunk, hatalmas robaj volt, emberek, teherautók jöttek-mentek. Bemondták, hogy Szelle Gyula készül a felszálláshoz, aztán egyik pillanatról a másikra felhördült a gázturbina, majd hirtelen berobbant az utánégető és a MiG 21-es rövid nekifutás után kékes-lila színű fáklyaként fúródott bele a sötét égboltba. Sosem felejtem el, nagyon büszke voltam rá, megérintett az a pillanat.

Nyári szünetekben nagyritkán volt alkalmunk időt töltenünk bent a reptéren, ilyenkor mentünk reggel a kék csuklós busszal a katonákkal együtt. Ez már abban az időben volt, amikor fater nem repült, hanem szimulátoron oktatott. Megebédeltünk a tiszti kajáldában a katonákkal, jól elvoltunk. Csak néztem nagy szemekkel a műszereket, hogy zajlik a benti élet, tesóm kipróbálta a szimulátort, volt, hogy a barátait is behozhatta, mert őket is nagyon érdekelte a repülés világa. Szabó Ottó, Ivády Gábor (Ifa), Fazekas Miki (Fazi), Radnóti Zoli (Pufi). 

Néha elmehettünk a Tiszti klubba is, ahol nagy bulik voltak, még az asztal tetején is táncoltak. Tény, tudtak mulatni, de valahol érhető is, mert a nagy stresszel, felelősséggel járó munkát végző embereknek valahol muszáj levezetni a feszültséget.
Azóta már lebontották az épületet.

fb_img_1522229723660.jpgAz általános suliban, amikor suhantak felettünk a MiG 21-esek, több osztálytársam morgolódott, hogy milyen hangosak, és alacsonyan mennek, én meg csak csendben magamban arra gondoltam, ahogy kémleltem az eget, hogy Apu épségben leérjen a földre... és büszke voltam rá, hogy ott van fent, de nem mertem kimutatni a társaimnak.

Bátyám és a repülés kapcsolata

Természetesen Bátyámat is megfertőzte a repülés világa, főleg fiúként. A mai napig hordja Apu pilóta óráját, amit felújíttatott, eléggé egyedi darab. Állandóan makettezett egyedül, vagy a barátaival, teljesen el tudtak merülni egy-egy repülő összerakásában, megfestésében, én meg a hugica, néztem őket, mindig láb alatt voltam, mert sulis korunkban, főleg nyári szünetekben, vigyáznia kellett rám sokszor. "Kulcsos gyerekek" voltunk, így került be ez a fogalom a köztudatba, mert egy madzagra volt felfűzve a lakáskulcsunk, amit a nyakunkba akasztottunk, és így jöttünk-mentünk a lakótelepen. :)

Ő is vadászpilóta szeretett volna lenni, a példa ott volt az orra előtt. Most is emlékszem arra a jelenetre, amikor hárman ott voltunk Kecskeméten, hogy miután tesómat megvizsgálták a reporvosok, visszamentünk az eredményt megtudni. A doki barátilag elmondta Apunak, Gyulám, tudod, hogy nagyon komolyak a feltételek, aminek a kis Gyula sajnos nem felelt meg... azért, mert enyhén ék alakú az egyik csigolyája, és a gerince nem biztos, hogy törés nélkül bírná a katapultálás okozta, 20 G-s terhelést, ilyenkor összeroppanhat a csigolya.
De végül nem mondott le a repülésről, mert motorossal és vitorlázórepülőn kiélte magát hosszú évekig. 15-16 évesen vitorlázón tanult Péren GÓBÉ R-26 típuson, 25-26 évesen jogsit szerzett motorosra, ZLIN 142-vel repült, majd CESNA 152, 172-esen, sőt egy alkalommal, fizető utasként Csehországban L-39 Albatroszon is.

Még engem is vitt párszor. Egyik alkalommal, amikor ketten repültünk, Dákán szálltunk fel. Otthon megbeszéltük szüleinkkel, hogy majd figyeljék az eget, tiszteletkört teszünk a házunk felett. Na, szépen nyugodtan felemelkedtünk a levegőbe, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ámuldozva figyeltem az alattunk lévő tájat, Pápa városát. Aztán egyszercsak Gyula levette a gázt és orra állította a gépet. Pillanatok alatt elkezdtünk zuhanni lefelé, a gyomrom ezerrel liftezett, azt sem tudtam, mibe kapaszkodjak. Annyira meglepődtem először a váratlan, szó szerinti fordulattól, hogy szólni nem bírtam, aztán már sikoltoztam, hogy megmondom Apunak, hagyja abba azonnal. Hát természetesen ő ezen jól szórakozott. Otthon felháborodva meséltem szüleinknek, akik együttérzésükről biztosítva korholták le tesómat elvetemült gaztettéért. Nem meglepő, hogy mindeközben Apu arcán néha pilótához méltó, cinkos mosolyt véltem felfedezni. :)

Már tudom, honnét örököltem:

  • a szeretetemet a hegyek iránt... apuék is sokat túráztak a Magas-Tátrában:

  • a sport szeretetét... focizott, kézilabdázott, és itt éppen ő áll kézen a fotón, mondhatnám jógázott is, hihi: 

  • a zene iránti érdeklődésemet... na jó, ezek csak buliképek, nem gitározott, de pl. tanult hegedűlni gyerekkorában:

  • az adrenalin adag szükségét... hisz vonzanak az extrém sportok is, a kihívások, egy időben szabadtüdős búvárkodtam, hegyet mászok, megállom a helyem nehezebb körülmények között is. Lehet már a génjeinkben benne van ez tesómmal? Ő még extrémebb dolgokban méretteti meg magát, merült már cápákkal dél-Afrikában, több magashegyi expedícióban vett részt, és a freediveing-al (szabadtüdős búvárkodás) is ő fertőzött meg...

Elnézve régi fotókat, videókat, leírásokat légikatasztrófákról, még most is összeszorul a szívem... mert akár Apu is lehetett volna. Hálás vagyok a sorsnak, hogy minden egyes alkalommal épségben szállt le közénk a felhők közül. Sajnos több társát elveszítette, volt, akiket még én is ismertem. Sok olyan foglalkozás van, ami életveszélyes, és persze hivatástól függetlenül is történhet baleset bárkivel, de azért itt nagyobb rá az esély. Egyértelműen a pilóta életnek is vannak árnyoldalai a szépségei mellett.
Vajon megérte? Erről, és hogyan lett Édesapám vadászpilóta, a következő részben fogok mesélni...

Szeretettel: Szelle Viki

Éééééééés a pápai laktanyáról a híres nóta:

Szólj hozzá