Ha nem szereted a romantikus sztorikat, ne olvasd tovább! Na jó, annyira azért nem csöpögős :))

Egyszer volt, hol nem volt…
Indiában, a Himalája tövében Dharamsala felett, 1800 méter magasan fekszik egy különleges, hegyi falucska, McLeod Ganj. Erről muszáj mesélnem, kicsit bemutatnom, hisz ez az egyik hely számomra, ahol (azt hiszem) le is tudnám élni a további életem. Gyerekkoromban, mikor meghallottam, hogy Tibet vagy Nepál, már akkor is lázba jöttem, pedig azt sem tudtam, hol vannak ezek az országok.

McLeod Ganj

Őszentsége a XIV. Dalai Láma, miután 1959-ben száműzték országából, itt kért menedékjogot,  akit azóta is sok tibeti menekült követ ide. Szó szerint, a semmiből egy új világot teremtettek, Little Lhasa-nak vagy Mini Tibetnek is nevezik. Nem kicsit szakrális hely, az indiai kormány is szent helynek titulálja.

Kilátás a mostani teraszunkról. Szemben, a hegyek mögött India, balra a Himalája mögött Tibet, és szemben jobbra Őszentsége rezidenciája. Lehetne még fokozni ezt a kilátást? Szerintem nem :)

A hely a tibeti és buddhista kultúra központja. Egyre többen teszik meg az idefelé vezető utat, az indiaiak ugyanúgy, mint a nyugati emberek, hogy hiteles, tradicionális oktatóktól, tanítóktól, Rinpochéktől tanulhassanak meditációt, jógát, ayurvédát, masszázst, reikit, filozófiát... Lehetőség van tibeti, hindi, nepáli nyelvet is elsajátítani, vannak tibeti főzőiskolák. Kutatók, antropológusok, dokumentumfilmesek is szívesen keresik fel ezt a kis ékszerdobozt. Valójában egy falucska, szűk utcákkal, apró házacskákkal, mesebeli. Tele értékes tudással, főleg amiket elhoztak magukkal Tibetből, és itt lehet ezekhez a kincsekhez hozzájutni. Reméljük még sokáig, és nem fog elsüllyedni Atlantiszként! ♥

A tibetiek mindenféle szépséget, kézműves termékeket árulnak az utcán, boltokban, miközben sálakat, zoknikat kötögetnek, karkötőket fűzögetnek, ezek nem gyári, tucat holmik, az biztos! (persze az is van azért)

Az idősebb nénik, bácsik sokszor kézen fogva, egymást támogatva sétálgatnak, ők már megjárták a hadak útját, van, mi örökre összekovácsolja őket. Tudják, minek kell örülni igazán ebben az életben, szerintem már nem sokat veszekednek semmis dolgokon…  A tekintetükben rengeteg élettapasztalat és bölcsesség bújik meg, nekünk fogalmunk sem lehet, miket kellett átélniük. Jártam a Tibet múzeumban, végig potyogtak a könnyeim és egyfolytában azt kérdezgettem magamban, de miért kellett ezeknek az embereknek (is) ennyit szenvednie??? Nehéz sorsuk ellenére mégis mosolyognak, nagyon kedves, barátságos emberek.

A Tibetből menekülteket támogatásban részesítik, pl. mi külföldiek is segíthetünk, önkéntesként szoktunk beszélgetni, angolt tanítani a menekülteknek, legyen az szerzetes, vagy hétköznapi ember… mindeközben bepillantást nyerhetünk a sorsukba, életükbe is azoktól, akik már jobban beszélik az angolt. De volt olyan hölgy, akinek kézzel-lábbal kellett magyarázni, rávezetni a szavak jelentéseire, annyira nem tudott semmit.

Ha vásárolok, csak tibetiektől, ezzel is segítve őket. Megjelentek pl. indiaiak, akik Momot árulnak, pedig az egy tradicionális tibeti étel, és isteni finom.

Tibeti szerzetes tanítom mesélt az indiai helyzetükről, alárendeltek, kiszolgáltatottabbak a hivatalokban is, megtűrtek, de ebbe most nem is megyek bele inkább…

A sztori

5 évvel ezelőtt már jártam itt egy 26 fős, számomra teljesen idegen csoporttal, a buddhista zarándokút utolsó előtti állomásaként. Tas volt az egyik vezetőnk, akit szintén nem ismertem azelőtt, és akivel szinte az egész 3 hét alatt egy mondatot, ha váltottam. Nem pasizni jöttem (hosszú távú párkapcsolatban éltem), hanem eltűnve a háttérben, szürke kisegérként, megéltem az utazásom minden pillanatát, amire évek óta gyűjtögettem és készültem. Fantasztikus élményeket kaptam!
Akkor szerencsénk volt, bejutottunk a Dalai Láma nyilvános tanítására is. Most is itt van, ez is áldás számomra, hisz sokat utazik, de visszavonult 2 hét meditációra, amit már be is fejezett közben. A lényeg, a közelünkben tudhatjuk, és mindenfelé árassza az energiáit, jókívánságait… Biztos haza is érkezik, csak legyetek rá nyitottak :)

Himalája:

Carpe Diem étterem:

Párként

Hosszú út vezetett ideáig... 

Lenne, mit mesélnem, de az már túl személyes számunkra, ez is csak egy kis szelete a történetünknek… inkább felhasználom majd a megszerzett tapasztalataimat, ha másoknak is szüksége lesz arra, amiben én tudok segítséget nyújtani… Tanítjuk egymást, edződünk, csiszolódunk évek óta, ő úgy szokta az ilyeneket nevezni, spirituális fitnesz :) Persze ez nem azt jelenti, hogy nekünk már nincsenek, és nem lesznek megoldandó feladataink, dehogynem, mint mindenkinek, ez természetes. De ami a legfontosabb, már igyekszünk tudatosan odafigyelni és tanulni a hibáinkból. Van, hogy gyorsabban kapcsolunk, van, hogy lassabb ütemben. A lényeg a haladás.

Mindannyiunknak meg kell vívni a saját harcait, és ezt érdemes tiszteletben tartani, empátiával megérteni, elfogadni, és segíteni egymást. Lehet, valamiben mi vagyunk a bölcsebbek, de ami a mi gyengénk, abban meg lehet a párunk tud erősíteni. Tükrei vagyunk egymásnak, és ha ezt felismerjük, elfogadjuk, odafigyelünk a másikra, nagyon sokat változhat kapcsolataink minősége.

Egy ilyen hosszabb utazás, amin most vagyunk, a szinte napi 24 órás összezártság pár négyzetméteres szobákban éldegélve, főleg Ázsiában, eléggé próbára teszi az embert, és a kapcsolatokat. Sok változáson mentünk keresztül. Pl. olyanokon is, amiken otthon valahogy nem tudtunk átlendülni, ki-ki a saját, személyes történetében.
Mi is tudtuk utazás előtt, hogy akár vízválasztó is lehet ez, de egyben egy csodás lehetőség is. Mi a megerősödést, megújulást, mély megéléseket választottuk, a Sors is efelé terel bennünket, sok jelet kapunk, amiket nem lehet nem észrevenni, mégha ez misztikusan is hangzik :)

Lehet vannak, akik úgy gondolják, egy ilyen nekiindulás az menekülés a problémák, hétköznapok elől. Igen, ilyen is van. De van, hogy egyszerűen a tanulás, felfedezés, újratöltődés miatt indulunk el. Az tény, kimozdulni a monotonitásból, hatalmas lehetőséget kínál a fejlődésre, és hogy fentről, már-már kívülállóként tudunk rátekinteni az életünkre, ami jövőbeni megoldásokhoz, minőségibb élethez is vezethet. Mert van, hogy éppen ez tud segíteni. A fizikai kimozdulás akár lelkileg is képes kihozni egy bennragadt, megrekedt élethelyzetből.

És azt gondolom, ha két ember szívvel szereti egymást, akkor türelemmel, elfogadással, tudatossággal sokminden megoldható. Fontos, hogy el tudjuk engedni a sértettségeinket, fájdalmainkat, ne mindig a másikat hibáztassuk, tudjunk megbocsátani önmagunknak és másoknak is, hogy ne legyen harag a lelkünkben, ami folyamatosan mérgez. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de nem lehetetlen feladat. Mindez csak mély, feltétel nélküli szeretettel valósítható meg.  Az egyik legfontosabb tanításom ebben a kapcsolatban…

„A szeretetben mindent és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen. Nem a hiányosságait, a gazdagságát keresed. Nem azt nézed mije nincs, hanem azt, mije van. Nem azt kéred tőle számon, amivel nem rendelkezik, hálás vagy azért, amit adni tud. Nem az indulatait nézed, nem a haragját, a gyűlölködését, a bántó szavait. Azt látod benne, hogy ő ugyanúgy tapasztalatszerzésre érkezett ide, mint te. Ugyanúgy küzd, ugyanúgy szomorú, vagy boldog, ahogyan te is, ugyanúgy elesik, és újra feláll, ahogyan te is. Nem azt keresed, ami elválaszt, azt nézed, ami összeköt.” – Müller Péter

Humor

És ami nem hiányozhat szerintem az emberi interakciókból, így a párkapcsolatokból sem, az a HUMOR! Utazásunk alatt sokszor könnyesre röhögjük magunkat, akár vicces sztorikon, akár magunkon, és van, hogy már kínunkban. A nevetést receptre kellene felírni, kötelezővé tenni, hogy minden nap részünk legyen benne :)

Amikor ez a fotó készült, az volt éppen a sztori, hogy T leette a pólóját paradicsomos szósszal, és mondtam, ezt most gyorsan ki kellene öblíteni, hogy megmentsük a kedvenc ruhadarabját. De hát nem ülhetett meztelen felsőtesttel az étteremben, ezért poénból felajánlottam neki a táskámban lévő testre tapadós, fekete hosszú ujjú pamut felsőmet, és bakker bevállalta, felvette! Mikor megláttam, azonnal bedőltem az asztal alá, és patakokban folyt a könnyem a röhögéstől, sírtam és nevettem egyszerre, mert úgy nézett ki, mint egy orosz balettos, mindeközben ártatlanul nézett rám! Aztán mikor mosogattam a paradicsom szószt, eszembe jutott, hogy ez vizes lesz, és az enyémben kell haza jönnie… na  ezt elképzeltem, és ettől még inkább vinnyogtam a csap fölött, nem bírtam abbahagyni, már mindenki engem nézett (mert az éttermen belül volt a kézmosó, látták mit művelek). Néha hátrapillantottam rá, nagy komolyan eszegetett a ”balettcuccban”… :)))

Jelen

Annyira megszerettem ezt a helyet már 5 évvel ezelőtt, úgy, ahogy van, szinte azt éreztem éltem már itt, hogy emlékszem, mikor utolsó itteni napunkon egyedül sétáltam végig a főúton a buszunkhoz, végig potyogtak a könnyeim és megfogadtam magamnak, erre a helyre még visszajövök. Most itt ülünk egy párként, ugyanazon a teraszon… és amikor pár napja telihold volt, este a szobánkban kártyáztunk éppen, nem viccelek, hatalmas vihar kerekedett, dörgött-villámlott rendesen, az egész faluban elment a villany, és megint jégeső esett!
Gyertyát gyújtottunk, és csendben megöleltük egymást…

"Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.
Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.
S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz.” - Müller Péter

Szeretettel: Viki
McLeod Ganj, 2016.