Piros lapot kaptunk - hatósági karanténban, ahogy mi megéltük
„UtazOhm
külső-belső utazások az életben...” a blogom mottójával is szemlélteltve most nem a külső, hanem a belső utazások időszaka ez. Bőven van történés, sztori, megtapasztalás ezen a síkon is, nem kell feltétlenül ehhez fizikilag is helyet változtatni. Egyik napról a másikra egy olyan helyzetben találtuk magunkat, mely nem igazán volt még eddigi életünkben. Ahogy még hatósági vagy önkéntes karanténban sem volt részünk, bezárva, ahol a szabadságunk szárnyai hirtelen meg lettek kötözgetve...
A piros lap
Páromat a 3 hónapos külföldi munkájából Magyarországra érkezvén egy éppen aznap reggel bevezetett rendkívüli járványügyi intézkedés szerint hatósági karantén alá helyezték, potenciálisan fertőzött, de tünetmentes személynek számított, mert külföldről jött. Kezébe nyomták a piros lapot, a hatósági feliratot, melyet mindenki köteles a bejárati ajtóra kitenni, ahol tartózkodni fog. Ezt azonnal meg is tettük, miután hazaértünk vidékre, együtt kiragasztottuk, azt gondolom már ezzel a mozdulattal el is indítottuk az összezártság programunkat, és bezárult mögöttünk az ajtó... se ki, se be (csak hatósági személyeknek) két hétig, de még a szemetet sem vihettük le. Egymásra néztünk kissé meglepetten, zavarodottan, merthát erre egyikünk se számított. Természetesen mivel szabálykövető emberek vagyunk, és hogy ne ártsunk másoknak, ezzel a rendelkezéssel ilyen formában nem volt ellenvetésünk, főleg ha mindenki betartaná ezt, mert mesélték a rend őrei, hogy sokan kiszökdösnek sajnos. Bár mi alapból is belső elhatározásra önkéntes karanténba vonultunk volna, max egy kis sétára, futni, levegőzni mentünk volna ki. De így már kötelezve voltunk, nem a mi döntésünk volt ez, hogy bezáródjunk egy lakótelepi lakásba, ahol se erkély, se kis kert... akiknek lételeme a természet, a kintlevés? Igaz, már 3 hónapja nem találkoztunk, hát a sors el is intézte, hogy most aztán még csak lehetőségünk se legyen időt külön tölteni... Bevallom első éjjel sokat forgolódtam, kissé megrémisztett így hirtelen ez a ránk kényszerített helyzet, nem volt időnk felkészülni sem. Szerencsére azért előre már bevásároltam a biztonság kedvéért.
Karantén a valóságban
A történelem során voltak már komoly járványok, amikor a karanténba (elkülönített) helyezett hajókat, lakásokat sárga, fekete és zöld zászlókkal jelezték, betegségtől függően. Most pirostilos jelzést, megkülönböztetést kapunk.
Ahogy kikerült az ajtónkra az óvintézkedő kiírás, hogy a lakók tudjanak rólunk, 10 perc sem telt el, már jöttek a kétségbeesett, ijedt telefonok. Merthogy Z akkor úristen Ausztriából jött haza és hozza a vírust és most mi lesz (igaz hogy „a” kezdőbetűs országból jött, de nem tévesztendő össze Ausztráliával). Mondjuk nem értem, ha zárt falak között, ki sem mozdulunk, hogy jelentenénk bárkire is veszélyt, de igen, meg kell érteni az idősebbek vagy bárki aggodalmát is. De hogy engem még aznap délelőtt láttak elmenni itthonról (elugrottam a garázsba mielőtt Z megérkezett). Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy karantén ide vagy oda, engem eddig is figyelgettek. Beindultak a térfigyelő kamerák, mozdultak a függönyök, szerintem még a falnak is füle volt. Megfigyelt, nemkívánatos személyekké avanzsálódtunk, mint valami bűnözők, már kezdtük tényleg így érezni magunkat, hatóságilag Z amúgy is körözés alatt állt a karantén miatt. Eszünk ágában se volt elhagyni a lakást, persze ezt a lakók nem tudhatták, hogy be szoktuk tartani a szabályokat. Félreértés ne essék, nem bagatelizálom el az emberek reakcióit, tudom most sokan félnek és bizonytalan minden, de lehetne kicsit gondolkodni is, higgadtabban, empatikusabban.
Miért kellene magunkat szégyellni, megbélyegezettnek érezni azért, mert a párom külföldről jött haza és el kellett szigetelődnie óvintézkedés miatt? Ha egy nappal azelőtt érkezik, nem kap piros lapot...
Lehet nem ártana a tágabb környezetet és társadalmat is jobban felvilágosítani a hatósági karantén előnyeiről, létjogosultságáról, és hogy akit ilyen vesztegzárba tesznek, az nem feltétlenül leprás, beteg, fertőző, nem kellene tőlük megrémülni... hanem éppen az embertársaink védelme miatt meghozott döntés ez, hogy vigyázzunk egymásra. Ez egy felhívás, hogy járványügyi megfigyelés alatt álló személy tartózkodik az adott lakásban, de bárki ajtaján megjelenhet ez a piros tábla, sajnos lehet egyre többeknél meg is fog...
Ja hogy én nem is vagyok karanténköteles?
A hatósági házi karanténra vonatkozó szabályok betartását a rendőrség naponta ellenőrzi, jöttek is szorgalmasan.
Az első nap amikor meglátogattak bennünket, az ajtóban beszélgettünk. Furcsa volt, hogy velem nem is foglalkoztak, már-már kezdett érzékenyen érinteni, nem értettem. :-D Mielőtt elmentek, azért rákérdeztem, hogy és én, rám nem kíváncsiak, én mehetek? Oooo, hát persze, maga nincs karantén meg körözés alatt, mehet bárhova. Nagyot néztünk, értetlenkedtünk, hogy dehát egy háztartásban vagyunk a mai naptól, ugyanúgy nálam is fennálhat a fertőzöttség gyanúja... menjek vígan ki a lakásból? Feltett kezekkel, kelletlenül mosolyogtak, hogy ők sem értik, én mehetnék nyugodtan „bulizni”, ne ücsörögjek a lakásban... van itt pl egy család, ahol apuka Ausztriából tért haza, a felesége meg a gyerekük is kimehetnek, meg is teszik. Hát én úgy döntöttem, nem teszem, mert így mi értelme lennek ennek az egész hatósági eljárásnak? Logikátlan.
Egyébként jófejek voltak a biztosurak, mindig mások jöttek, hol becsengettek, hol rendőrautóból felhívták Z-t itthon van-e, és az ablakban meg kellett mutatnia magát, aki mindig szorgosan integetett kifelé megvillantva szexi mosolyát. Kérdezgették minden rendben, kell-e bármilyen segítség.
A körzeti orvos asszisztense kétnaponta felhívott bennünket, érdeklődött hogylétünk felől, elmondta milyen tünetekre figyeljünk, és azonnal hívjuk a doktornőt gyanú esetén. Szerencsére erre nem került sor.
Ahogy megéltük az elszigetelést
Sokat viccelődnek a témában, hogy ki hogyan bírja az össze/bezártságot. Igazából valahogy mi nem is ettől tartottunk (pedig még ezt az extrém együttlétet sosem tapasztaltuk meg), minden annyira „természetesen” működött. Egy nem mindennapi helyzetben találtuk magunkat, ahol kialakítottuk a mi kis világunkat, ami nem azt jelenti, hogy búra alá vontuk magunkat, tudomást sem véve a hírekről, eseményekről, a valóságról, hanem ezekről mindig komolyan beszélgettünk is.
Barátoknak listát írtunk, akik szívesen segítettek és bevásároltak nekünk, ezúton is köszönet érte.
Kitaláltam, üljünk ki a nappali ablakába időközönként, hogy egy kis napfény és levegő érjen bennünket. Gyakorlatilag ez lett a piknikezőhelyünk, a kávézónk is egyben, itt éltük ki valamennyire a szociális életünket.
A barátaink, Z anyukája is így látogattak, szórakoztattak bennünket, megtartva a távolságot. Apukáját még nem ismertem, hát ezt nem gondoltam volna, hogy így karanténba zárva, ablakon keresztül leszek neki bemutatva kócos hajjal, neglizsében...
A szemben lévő házban az egyik erkélyen is rendszeresen megjelent egy férfi, ő is kiszellőztette magát. Egyik nap éppen kint üldögéltünk, és hangos zene csapta meg a fülünket. Integetett a pasi és átkiabált, hogy ezt nekünk küldi. A felesége megkérdezte, hozhat-e nekünk süteményt? Nagyon emberiek voltak, jólesett hogy van, aki nem néz ránk szúrós szemmel.
Valahogy mindig feltaláltuk magunkat, nem vagyunk egyedül sem elveszett emberek, de közösen még inkább előjöttek a hülyeségek, gyártottuk folyamatosan ezeket . Pl mi lenne, ha Z felvenné az egyik szexi ruhámat, és így nyitna ajtót a rendőrnek...? Vagy hogy ennyi erővel beállíthatna maga helyett bárkit az ablakba ellenőrzéskor integetni a rendőröknek, amíg ő éppen kint csavarog valamerre. Persze csak elméleti szinten zajlottak ezek az agyszülemények, szórakoztattuk magunkat.
Egy kis ízelítő, milyen beszélgetések, események zajlottak a karanténunkban:
- Z-nak egy szép kis karóra gyűjteménye van. Megkérdezte reggelente: Na, ehhez a mackóalsómhoz ma melyik órámat vegyem fel szerinted?
- Koccintottunk: hát akkor boldog karantént, egészségedre!
- Vasárnap reggel: ma az ünnepi szabadidőmet veszem fel, mert templomos nap van
- Egyik nap rendeltünk ételt, nem volt kedvem főzni. Szépen kiraktam tányérra a finomságokat, leültünk a konyha asztalhoz, Z megszólal: Na, elhoztalak vacsorázni, egy szavad sem lehet.
- Jógatanárként elkerülhetetlen volt, hogy megjógáztassam a csávót. Mondtam az instrukciókat, az egyik gyakorlatot félreértelmezte, amikor ránéztem és ellenőriztem jól csinálja-e, olyan mozdulatokon ütközött meg a tekintetem, hogy sírtam a röhögéstől.
- Keresett videon valami saját testsúlyos edzést egyik nap. Egymással szemben végeztük a gyakorlatokat, a sokadik terpeszben guggolgatásnál nagy komolyan megszólal: fszomittrubintrékázunk... hát ezt sem bírtam tovább kacagás nélkül.
- Fejben mi mindent csináltunk, sosem unatkoztunk amúgy sem. Amikor megkérdezte valaki, milyen napunk van, kb ilyeneket tudtunk válaszolni: Hát figyelj. Reggel 8-kor megvolt a tenisz edzés, napközben elmegyünk a Bakonyba túrázni, egyik nap letolunk majd egy jó kis bicikli túrát, de lehet elugrok majd a Teveli tóhoz horgászni is egyet...
Minden nap 20.00-kor a lakótelepen -mint megtudtuk, autóból kihangosítva- lejátszák az Ismerős arcoktól a Nélküled című számot. Z egyik este miután meghallgattuk mondta, na lett még egy közös számunk, a karanténozásunk emlékére... most már csak egyedül hasalok az ablakban, ahogy megszólal a zene, és nagyokat sóhajtva az élményeinkre gondolok és hogy mennyire hiányzik, annyi dolgunk lett volna még... és hogy ki tudja ebben a zűrzavaros, bizonytalan helyzetben mikor látjuk újra egymást. Ahogy a környezetemben is több olyan esetről tudok, ahol párok, családok külön országokban ragadtak és sajnos hónapok óta nem tudnak találkozni.
Hát így...
Utórengések
Barátomnak a kötelező karantén miatt, és mert egyre ritkábban indultak már járatok Európán belül is, veszélybe került a munkája, mert ha nem tudott volna elmenni, mást raktak volna a helyére és nagy eséllyel lemaradt volna a projektről. Részemről bíztattam és teljes mértékben mellette álltam, hogy menjen, a mai bizonytalan helyzetben nagyon fontos, ha az embernek van még lehetősége dolgozni, pénzt keresni, akár home officeban (sajnos nekem ez nem adatik meg, teljesen homályos a jövőképem, ahogy sokaknak...) főleg egy olyan szektorban, ami szükséges az emberek mindennapjaihoz. Mivel tünetmentes volt (ahogy én is), ezért el tudott indulni, betartva az óvintézkedéseket. Most éppen ott tölti az önkéntes karanténját Angliában, várva, hogy elkezdje utána a munkát.
Z már miután két napja elrepült, megint becsöngetett hozzám egy, az eddigiekhez képest feltűnően jóképű rendőr srác, jött a napi ellenőrzésre. Felvázoltam mi a helyzet, nem értette ők erről miért nem tudnak, elnézést kért. Mondom neki mosolyogva, hogy engem nem zavar, felőlem jöhetnek nyugodtan engem is ellenőrizni, már a napi rutinomhoz tartozott úgyis. Erre elvigyorintotta magát, hogy nagyon szívesen, csak egy telefon és azonnal itt vannak... legalább lesz társaságom. Mosolyogva húztam be magam mögött az ajtót, vajon milyen mozi mehetett a fejében? Persze csak viccelődök, na, egyedül vagyok, örülök ha becsenget valaki manapság... én kérek elnézést. :-D
Hát ez a mi kis történetünk röviden, ami most egy ideig nem fog folytatódni megint. Többen kérdezgették tőlünk, hogy bírjuk ezt az össze/bezártságot, ők el sem tudják képzelni. Mi csak egymásra néztünk ilyenkor, mosolyogtunk és válaszoltunk, hogy nagyon jól, minden a legnagyobb rendben... Bármikor, amikor lehetőségünk van találkozni, mindig minőségi időket töltünk együtt, ahogy most is azt tettük.
Azt ugyan nem tudhatom, mi lett volna 1-2-3 hónapos összezártság után, de most úgy érzem, hogy nem kerültek volna elő az ominózus konyhakések, maczeták, bárdok... :)
Vigyázzatok magatokra, egymásra, használjuk ki ezt a lelassult, felszabadult időszakot arra, hogy átértékeljük az életet, a kapcsolatainkat.
Hát akkor boldog, vírusmentes karantént, kitartás Mindenkinek!
Szeretettel: Viki
