Az Élet egy folyamatos utazás… ahol most eljutottam egy olyan állomásra, mely elkerülhetetlen mindannyiunk számára, „elveszíteni” az Édesanyát, aki életet adott nekünk. Talán az egyik legnehezebb feladatunk, amivel szembe kell néznünk, meg kell tapasztalnunk előbb, vagy utóbb. Nem kapunk felmentést ez alól, és ez általában felkészületlenül ér bennünket.

Mindig is féltem, jobban mondva tartottam a haláltól… vagy inkább az ismeretlentől? Attól, hogy egyszer mindennek vége lesz? Vagy félek elveszíteni a szeretteimet, dolgokat, melyek biztonságot nyújtanak? 

Számos szellemi tanító írt már a halál témáját illetően… én most kiírom magamból a személyes tapasztalataimat, egyrészt mert az írás amúgy is egy jó terápiaként tud szolgálni a feldolgozásban. Másrészt segítő szándékkal osztanám meg a gondolataimat, érzéseimet, hátha mások is tudnak majd belőle merítkezni, hogy egy kicsit könnyebb legyen elfogadni, megérteni, megélni, ha eljön ez a pillanat, ez a feladat az életében… közben más dolgunk is van, amivel meg kell birkóznunk, ez így természetes, hiába is tiltakozunk ellenük, hogy belefáradtunk, elég volt, az élet akkor is megy tovább.

„Nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” 
(Paulo Coelho)

Édesanyám utolsó három hónapos, kórházban eltöltött ideje, és még az azelőtti évek is fájdalmas leckék árán rákényszerítettek és megtanítottak arra, hogy mélyebbre merüljek alá a lélekbúvárkodásban.

Az elmúlás nyugaton

A halálra, elmúlásra, szeretteink elvesztésére nem lehet előre felkészülni, nincs rá edzésterv vagy egy jó recept… csak akkor tudjuk meg, amikor már benne vagyunk a folyamatban. Addig esélytelen, hisz nem is tudhatjuk előre, mi fog történni, mi fog ránk várni, és mindannyian másképp dolgozzuk fel. Ez egy olyan szituáció, amire nem tudjuk trenírozni magunkat, mert csak egyszer történik, meg, nem úgy, mint pl. egy szakítás, amibe meg lehet edződni, izmosodni.

A mi nyugati kultúránkban, ahol úgy vagyunk kondicionálva, hogy féljünk, vagy legalábbis tartsunk a haláltól, nem tudjuk hova tenni ezt az eseményt. Leginkább tabu témának számít, sőt, még a gyászolóval sem tudunk igazán mit kezdeni, és sokszor azt a technikát választjuk, hogy inkább elkerüljük az illetőt, hisz valljuk be, nem a legvidámabb korszakát éli, és valahol lelkünk mélyén örülünk, hogy nem nekünk kell átélni ezt a megrázkódtatást. Ez így működik, és nem is szabad ezt felróni senkinek sem.

Sokan, sokféleképpen reagálunk a témára. Van, aki hallani sem akar róla, messziről elkerüli, ezt sokszor mi, gyermekek is így tesszük, megijedünk, amikor a szüleink elkezdenek a halálról beszélni, és szép lassan adagolják, miközben mi döbbenten és kényelmetlenül hallgatjuk, hogy hogyan kell intézni majd a sírt, temetést, hol legyenek elszórva a hamvak, hol vannak a személyes papírok, ha baj történne stb…

Ez leginkább a materialista kultúránk „hibája”, sőt, próbálunk mindent megtenni, ráadásul még a média is ezt sugallja sokszor, hogy maradjunk örök fiatalok… Pedig lehet, egészségesebb lenne már gyermekkorban beszélni erről, és nem azt a félelmet kelteni, hogy az elmúlás, öregedés, halál egy természetellenes, kerülendő dolog.

Az, hogy az életünk jóval több annál, hogy felhalmozzunk felesleges dolgokat, csak a pénzt hajtsuk, megfeleljünk a társadalom néha kőkemény elvárásainak… már gyerekkorom óta foglalkoztat. Kell lennie valami értékesebbnek ott a tükör mögött…

Az elmúlás keleten

Már másodszorra voltam Ázsiában, megjártam Indiát, Nepált, Thaiföldet, ahol legutóbb több hónapot is eltöltöttem. Megfigyeltem ezeknél a természethez közeli népeknél, hogy a halál mivoltát teljes természetességgel kezelik, és nemhogy sírással, hanem ünnepléssel, van ahol énekléssel, tánccal kísérik az elhunytat odaátra. Sőt, sokszor még a gyermekek is részt vesznek a temetkezésben, szertartásokban, az elmúlás tehát kicsi kortól fogva a mindennapok részévé válik, nem akarják megkímélni őket a megrázkódtatástól. Hogy mi a helyes, egészséges, célravezetőbb? Azt mindenki döntse el maga.

Viszont Ázsiában és más kultúrákban még mindig él az animizmus, és hisznek benne, hogy mivel a földön minden újjászületik, ezért úgy gondolják az nem lehet, hogy a lélek ne szülessen újjá. Én is ebben hiszek.

Azt valójában, valljuk be őszintén, hogy a lélek tovább él-e, nem tudhatjuk biztosan, de a következőt igen:

Az ázsiai emberek hite segít a gyászban, mert az elhunyt szellemével továbbra is fenntartja a kapcsolatot, míg a nyugati ember úgy gondolja, hogy a halállal egy időben örökre elveszítette hozzátartozóját, testileg-lelkileg.

http://utazohm.blog.hu/2016/02/18/hazikok_ahol_szellemek_elnek_szellemhazak_thaifoldon

Nem az a lényeg, hogy kinek van igaza a hitében, hanem egyértelműen látszik, hogy a keleti gyászolók pszichológiailag, úgy tűnik könnyebben lépnek túl ezen az időszakon.

Statisztikai tény, hogy a nyugati ember számára tovább tart a gyász időszaka, ami akár 3 évig is elhúzódhat. Azt is tudjuk, hogy a nyugati ember inkább a lélek elvesztésére koncentrál, tehát fizikai és lelki hiányt él meg, míg a keleti ember tudja, hogy az elhunyt hozzátartozó lelke tovább él az életében, és segít neki. A két hozzáállás között, még ha nem is tudjuk mi az igazság, az biztos, hogy óriási különbség van a gyászolók magatartásában.

Ázsiai utam élményei a halál árnyékában

Már útközben tudtam, hogy a 4 hónapos ázsiai utazásom ajándék volt számomra, és egy hatalmas áldás. Nem lehetett nem észrevenni, érzékelni, hogy az elmúlás különböző formákban végig ott ólálkodott körülöttem. Már tudom, ezzel egyfajta felkészítést, beavatást kaptam azelőtt, ami az út után várt rám itthon…

Amikor Thaiföldön, Ranongban betévedtünk egy templomkolostorba, ott egy halotti toron vettünk részt teljesen véletlenül, egy ismeretlen thai családdal, akik szinte hozzátartozóként fogadtak bennünket. Erről írtam is, itt el tudjátok olvasni:

 http://utazohm.blog.hu/2016/03/04/egy_thai_kolostortemplom_meglepetesei

Volt egy pár órás alkalom a thai király egyik tanítójától tanulnunk. Nagyon sok témát felölelt a beszélgetésünk, de valamiért végig ott motoszkált bennem a halál kérdése. Aztán egyszercsak magától elkezdett beszélni az élet körforgásáról, értelméről, az elmúlásról… A magamban feltett kérdésekre kaptam meg sorban a válaszokat…

Másik thai mesterem sokszor beszélt arról, hogy minden elmúlik, a jó és a rossz is… a halál egy újabb lehetőség az újjászületésre. 

Aztán India legspirituálisabb, legszentebb városában, Varanasiban már másodszorra járva, részt vettünk a Gangesz parton szertartásokon, ahol a máglyán való halottégetés a legelterjedtebb temetkezés. Lekeveredtünk közvetlenül a partra, ahol turisták több okból kifolyólag nem nagyon szoktak tartózkodni, és az éppen gyászoló család közé ültünk, akik elfogadták a jelenlétünket, mellyel még csak véletlenül sem szerettük volna megzavarni a ceremoniát. Együtt ültünk, néztük az égő máglyát, közben együttérzően megsimogattam az indiai fiú hátát, aki előttem ült és sírdogált… Jajveszékelés nélkül, csendben búcsúztatták a hozzátartozójukat. Egybefolytam és mélyen benne voltam a béke és az elfogadás légkörében, a világ egyik legtermészetesebb folyamatában. Nem borzasztónak és elrettentőnek éltem meg végignézni egy testet elégni a halottégetésért felelős brahminokkal, akik közben bölcs szavakkal nyugtatták a hozzátartozókat, hanem megéreztem valamit… valamit, melynek jóval mélyebb spirituális tartalma van...

Majd szintén Indiában, Dharamszalában, a Dalai Láma székhelyén feltűnt, hogy 3 napon keresztül a közvetlen szomszédságukban valami szertartásféle hallatszódott, megkérdeztem Tast, mi történik. Elmondta, hogy éppen egy Tibeti, úgynevezett Phova szertartás zajlik, ami a Tudatos Halál meditációja, melyet egy tibeti láma vagy szerzetes végez a haldokló mellett.
A gyászoló is részt vesz az elhunyt lélek elengedésében, tehát nem siratja, nem visszatartja, hanem elengedi, és ez az itt maradt „gyászolót” felszabadítja, a lelket pedig segíti továbblépni.

Na ez volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy ez már nem lehet véletlenek sorozata. Ennyi temetés, halál, koporsó, beszélgetések a témával kapcsolatban stb… aztán rá két napra fel akartam hívni Édesanyámat szülinapján, de pont nem működött a város egyetlen nemzetközi telefonja, és mire visszaértem a szállásra, már egy skype üzenet fogadott bátyámtól, hogy beszélnünk kell, kész csoda, hogy le tudtuk bonyolítani, mert Indiában, a Himalája tövében nagyon akadozott az internet, de akkor tökéletes volt. Már tudtam, éreztem hogy baj van… Anyukám közel 5 órás életmentő műtéten esett át, és kérdéses volt, hogy még hazaérünk- e külföldről, láthatjuk-e még… Az utolsó napunkat töltöttük kedvenc helyemen, Dharamszalában, éppen meg akartuk ünnepelni, elbúcsúzni, de teljesen más fordulatot vettek az események egy pillanat alatt… az a pár nap, amíg utaztam, mert Indiából a hegyekből nem 1-2 óra alatt lehet hazaérni, teljes lelki káoszban, zaklatottan telt. Alig voltam wifi közelben, hogy értesülhessek a hírekről, hónapoknak éreztem, míg Magyarországon landoltunk.

Búcsúzás

Az intenzívre érkeztem Pápára, ott volt Anyukám először, aztán később egy másik városba került kórházba. Mindent igyekeztünk megtenni a felépüléséért, de a végén már nem volt hozzá se fizikai, se lelki ereje…

Volt, mikor meglátogattuk, meg sem ismert… és mikor eljöttünk, az volt az érzésünk, vagyis inkább a szeméből úgy látszódott, utoljára találkozunk. Ő már tudta, érezte, hogy hamarosan itt az idő. Látott már fényeket, alakokat, kérdeztem fél-e tőlük, de mondta nem. Nyugtatgattam, hogy minden rendben van, senki sem fogja bántani, csak segíteni…

Aztán romlott folyamatosan az állapota, az ápolónők szóltak, menjünk be elbúcsúzni, mert haldoklik Édesanyánk. Bátyám már előttem megtette, mielőtt hazarepült külföldre, de akkor ők még tudtak beszélgetni. Én már nem tudtam…
Igyekeztem felkészülni a találkozóra, elköszönésre, lelkileg megerősíteni magam, ehhez segítséget is kaptam, életem addigi legnehezebb feladata előtt álltam. Mire megérkeztem a kórházba, olyan állapotban találtam már rá, hogy teljesen lesokkolódtam a látványtól. Nem tudtam, hogy ennyire nagy a baj, az utolsó találkozásunkkor más élményeim voltak róla… bevallom, borzasztó érzés bárkit, főleg a saját anyukánkat haldokolva látni. Egy órát ültem az ágya mellett, néha kimentem a folyosóra erőt gyűjteni, pityeregni, néhány vigasztaló szót kaptam az ápolónőktől is. Az idő 80%-át már Odaát töltötte… de én akkor is beszéltem hozzá, hittem abban, hogy mindent hall és érzékel. Nyugtattam, simogattam, pusziltam… néha visszatért, ilyenkor próbált rám nézni és annyira beszélni akart, de már nem volt ereje, csak néha suttogott, odatettem a fülemet ilyenkor, annyira tehetetlen voltam, hogy nem értettem szegényt. Eléggé izgulós típus volt, ezért még inkább fontosnak éreztem megnyugtatnom, és átadni Bátyám és Édesapám üzenetét, hogy nagyon szeretjük, minden rendben van, szeretettel elengedjük és köszönünk mindent, amit értünk tett, és hogy vigyázni fogunk egymásra. Megfontoltan, mondhatnám bölcsen hagyták el a számat a mondatok, szavak, még én is meglepődtem magamon. Felnőttem...

Nem tudtam, meddig maradjak, mi a jó, próbáltam kérdezni, és amikor képes volt rá, bólintott, hogy ne menjek és megszorította a képességeihez mérten a kezem, amit odanyújtottam. Végtelenül bensőséges pillanatok voltak ezek.

Aztán egy óra elteltével kijöttem végleg, még utoljára visszanéztem rá, örökre belesütöttem a szívembe a pillanatot, az arcát, és elbúcsúztam, sosem felejtem el. Nagyon nehéz volt… felfogni azt, hogy ebben a világban fizikai síkon már nem fogok vele találkozni többet…

Majd nem tudom hogyan, kivergődtem a kórház kertjébe, leültem egy padra és zokogtam, aztán indulnom kellett a vonatra… már Pesten a héven, mikor mentem hazafelé, hirtelen észrevettem ezt a kiírást mellettem:

Mialatt várakoztunk, mikor fog bekövetkezni a halál, görcsbe rándult a gyomrom minden egyes telefoncsörgésnél. Mintha minden érzékszervem  szinte folyamatosan kitágult volna, és mindez a totális JELEN-létben tartott. Ritka, mély pillanatok voltak ezek.

Talán egyesek számára még furcsán hangozhat, hogy az ember eljut odáig, hogy azt tudja mondani és kérni a fentiektől, hogy minél előbb, békében tudjon elmenni a hozzátartozója, az Édesanyja. Hogy ne szenvedjen tovább, ne kelljen az emberi méltóságától megfosztva vegetálnia… régen ez ellen dühösen tiltakoztam volna, hisz annyira önzőek vagyunk, hogy elsősorban azt nézzük, nekünk mi a jó, és oroszlánként harcoltam volna a halál ellen. Pedig a Szeretet nem erről szól…

Eljön az az állapot, felismerés, ahol elengedjük az egot, letisztulnak a gondolatok, és marad a csupasz, valódi szeretet állapota. Egyfajta feszültség is kialakul az emberben, mert a szívem soha nem akarja elveszíteni, a tudatom pedig érzi, mi a jó neki és őszintén el is tudja engedni…

Érdekes, különleges tudatállapotban lebegtem napokig. Erre egy nagyon kedves segítőm, Zsuzsa (anyukámat is így hívják), aki tudta, mikor kell bejelentkezni az életembe, ezt írta nekem:

„Lehet, hogy ez a kitágult tér, ami sokkal közelebb lehet a valósághoz, mint amikor beszűkülve létezünk. Anyukád most ebben az egyre táguló létezés tér-űrjében lehet, amiből te is ízelítőt kaphatsz általa. Elfogadnád tőle ezt az ajándékot?”

Nagyon fontos volt ez az üzenet. Kezdtem másképp felfogni azt az örvénylő állapotot, amiben voltam.

Külön köszönöm annak a pár drága, és kivételes Embernek, akiket a Sors küldött mellém, és akik a nehéz időszakban is mellettem álltak, a mai napig támogatnak, hol egy mély, angyali öleléssel, csendben levéssel, figyelemmel... hol olyan fontos információk átadásával, melyek segítségével másképp tudom felfogni a halál értelmét, megérteni létezését, természetét …
Ahogy pl Balogh Béla mondta nekem, a szeretetben nem létezik elválás és fogunk mi még találkozni…

Thai és tibeti mestereim is velem voltak végig, imádkoztak Anyuért…

Kezdtem meghajtani a fejem a Sors előtt, elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt, és egyfajta béke szállt meg. Tudtam, tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Bárkinek van fájdalma, szenvedése, lelkiismeretfurdalása… ezek az érzések, élmények hatalmas lehetőségek tudnak lenni. Ha megengedjük. Ha beleengedjük magunkat a megtapasztalásba, és szeretettel fogadjuk szelíd ölelését. Mert valamire tanítani akarnak. Mintha átmosódna az ember a fájdalomban, ott a mélyben, ahol szembe nézünk a saját lelkünkkel és megtisztulunk. Megéljük a fájdalmat a maga valóságában, teljes szívvel, lélekkel, hisz igazi felismerések születhetnek belőle.

Aztán arra a hétvégére, amikorra várták, hogy elmegy Anyu, egyik éjjel szinte biztosan éreztem, hogy elhagyja a testét, képtelen voltam aludni és reggelig virrasztottam folyamatos gyertyaégetés mellett. De mégsem történt meg az átlépés. Sőt, elkezdett jobban lenni, még picit evett is és beszélt, és javasolták az ápolónők, hogy menjünk be hozzá, ők sem értik mi történik. Teljes értetlenségbe kerültünk, összezavarodtunk, hisz szinte már elsirattuk, elengedtük…

Engedni, hogy Anyukám a saját ritmusában, a megfelelő pillanatban lépjen át. Ehhez rendkívül nagy szeretetre, elfogadásra, megértésre, és főleg türelemre volt szükség. Persze néha hirtelen dühbe gurultam a tehetetlenség fogságában, soha nem csináltam ilyet azelőtt, de erőből a földhöz vágtam kedvenc bögrémet. Jólesett…

Minden egyes nap gyújtottam érte egy gyertyát és kommunikáltam vele mentálisan, hogy könnyebb legyen neki, nekünk.

Aztán Apukám másnap elment hozzá, de mire odaért, már megint nagyon rosszul volt, szegényt szerettem volna ettől az élménytől megkímélni, de úgy látszik a Sors így akarta. És ahogy eljött a kórházból, fél órán belül elment Anyukám csendben… megvárta még a Társát, férjét…

Aznap, mikor megtudtam, hogy elment Anyu, rá két órára egy előadást tartottunk a jövő évi Thaiföldi utazásunkról. A hármas férfierő, egység, Tas, Balogh Béla és Bíró Zsolt személyében, szinte körbeölelve, erőt adva, megnyugtatva segítettek át és nyugodtan voltam képes a hallgatóságnak a halálról beszélni az ázsiai tapasztalataim tükrében.

Majd ismét egy szellemi tanítóval, Kereszty Andrással teáztunk teljesen más okból kifolyólag, de ez a találkozás sem véletlen volt. Tanításokat, üzeneteket adott át. Nem győzök hálás lenni ezekért a „véletlen” találkozásokért, ismeretségekért. Köszönöm!

Gyász

A halál után a gyászreakciót általában négy fázisra szokták osztani, hitetlenkedés – bánat – düh – elfogadás. Van olyan, ami esetünkben is történt, hogy a gyász már a halál beállta előtt megkezdődött. Szinte napi, tudatalatti félelemben éltem a mindennapjaimat, hogy bármikor történhet valami. Ázsiai utazásomra is úgy mentem, hogy imádkoztam Anyuhoz, még várja meg, amíg hazajövök….megvárt, az utolsó pillanatig kitartott…

A gyászban érdemes kicsit elcsendesedni, belemenni az állapotba, és figyelni. Vigyázni, ne uralkodjanak el rajtunk túlságosan a negatív érzelmek és ne húzzanak le a mélybe. A csendben rengeteg minden zajlik. Megszólal a lelkünk, beszél hozzánk, sőt, az elhunyt  szerettünkkel is kapcsolódhatunk és megértjük, hogy minden úgy van jól, ahogy van.  Természetes, hogy vannak nehezebb pillanatok is… de az ember még életében megtanulja kezelni az elmúlás tényét.

Persze az embert mardossa a lelkiismerete is, mit tudott volna még megtenni, mennyi hibát követett el stb… ezek is letolnak a víz alá, ahol fuldokolunk a fájdalmas gondolatok között. Aztán egyszercsak elkezdi belátni az ember, hogy ott és akkor ennyire volt képes, ennyit tudott adni, így tudott csak viselkedni… nagyon fontos, hogy megbocsássunk magunknak ezek miatt, és meg tudjunk bocsátani az elhunytnak is, ha ő követett el hibákat még az életében.

Az elhunyt szerettünk nagyon sokat tud nekünk segíteni, ezt már többen alátámasztották az elmondások szerint, hogy változott az életük, és én is ezt tapasztalom. Hirtelen minden talajt kihúztak most a lábam alól, nem véletlenül. Ahogy Bátyámmal beszélgetünk ő is azt érzi, mindenhol ott van velünk Édesanyánk, védelmez bennünket, segít.

Rengeteget tanultam, már Ázsiában elkezdődött a beavatásom ebbe a témába, buddhista felfogással, és ezekkel a tanításokkal egyre inkább elfogadtam és megértettem, hogy minden mulandó és változó, a testünk megöregszik, meghal, a gondolataink, a barátságaink, kapcsolataink sem tartanak örökké… ez az élet rendje. A tudatunk és a gondolataink nem azonosak a testünkkel, ezt a mi kultúránkban nehezebben tudjuk elfogadni, és nem is nyitott erre mindenki, ezt tiszteletben kell tartani.

Hiába dugjuk homokba a fejünket és tartjuk távol magunkat a témától, az életnek ezt az oldalát is muszáj megismernünk. Meglátni az elmúlás szépségét, azt, hogy ez az élethez tartozik.Mindenki a saját módján, hitében, egyedül éli meg a veszteséget, a saját és szerettei elmúlását. Mindannyian más tanításokat kapunk, egyik sem könnyebb, vagy nehezebb.

Minden esemény, legyen az örömteli, vagy szomorú, egyéni felismeréseket hozhat számunkra, melyek formálnak, átgyúrnak, és akár alapjaiban is megváltoztathatják a hozzáállásunkat az élethez.

Sok tanulság, tanítás van a halál, elmúlás közeli megtapasztalásában.

Ami biztos, hogy nem szabad elpazarolni földi létünk egyetlen percét sem butaságokra, veszekedésekre, halogatásra, nem szeretésre, őszintétlenségre, mert MOST élünk!

-Későre jár. Feküdjünk le.
-Későre jár – bólintott a mester. - Ébredjünk föl.

Remélem, segítségedre váltak a leírt gondolatok, témák, és előbbre visznek utadon. Áldás!

Szeretettel: Viki

2016. július 23.

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”