Azt vettem észre, hogy amikor egy másik országba utazok, főleg Ázsiába, valahogy többet fotózom a gyermekeket, ezt a képek mennyiségével is alátámasztom, melyeket a bejegyzés legvégén találhattok majd :)
Mindig jól kijöttem az aprónéppel, lubickolok, töltődök közöttük, talán a saját gyermeki énemmel is találkozom ilyenkor... 

Figyelgetem őket, a viselkedésüket, az idegenekhez, és a hozzátartozóikhoz való viszonyulásukat, próbálom megfejteni a mosolyuk, vagy éppen a rosszkedvük mögött húzódó okokat, szeretek velük játszani, kommunikálni... :)

Gyermekként

Állítólag Thaiföldön, családon belül, még a vallásnál és a királynál is fontosabb a gyermek és a nagymama, ezért mindkét végletre a legnagyobb tisztelettel tekintenek. A thai gyerekek sok bölcsességet kapnak szüleiktől, de főleg a nagymamától. Gondoskodást, vidámságot mindenkitől, az utcán is... rendszeresen játszadozunk velük mi is, először megszeppenten, vizsgálódva néznek bennünket, aztán feloldódnak, aranyosak :) ♥

Egyik oldalról szélsőségesen elkényeztetik, másik oldalról pedig, már nagyon korán az életre nevelik, vagyis inkább szabadabban hagyják nevelődni őket.
Azt tapasztalom és látom, hogy nem óvják mindentől a gyerekeket, de nem is erőltetnek rájuk kb. semmit. Viszont a következetesség meghúzódik mindezek mögött... 

Szociális környezetüknél fogva hamarabb nőnek fel, mint egy átlag európai. Mind hétköznapi, mind morális szinten, pl. hamarabb kezdenek el segíteni a háztartásban, sepregetnek, tányért mosogatnak, zöldséget pucolnak, gondoskodnak a kistesóról... azért erre otthon is van példa :), és úgy tűnik mindezt örömmel teszik, ami aztán teljesen természetessé válik számukra. Egész pici koruktól fogva együtt élnek a felnőttekkel, akár rizsföldeken, az utcán, a boltban., sertepertélnek körülöttük, és amiben tudnak, segítenek, leutánozzák a szüleik viselkedési mintáit, ahogy amúgy is teszi minden kisgyermek. A példamutatáshoz cselekedetekre lenne szükség. A kisgyerek csak akkor tud utánozni, ha van mit, és könnyebben tanul talán úgy, ha látja mit kellene csinálni, mint a magyarázatból. 

Amikor beültünk egy utcai étkezdébe, ez a pici lány, ahogy meglátott bennünket, rohant a szunyókáló anyukájához felébreszteni, hogy dolog van :) Miközben édesanyja főzött, ő magától pakolgatott, serénykedett, rendezgette az asztalokat, később elkezdte az üvegeket csoportosítani, gondolom ezt látja... miközben elugrott anyuka motorral pár percre, gondolom beszerzett valami hozzávalót, csak szólt a picinek, hogy addig vigyázzon a boltra, így ottmaradtunk hármasban :)) 

 Piacon árulnak,

belépőt szednek nyilvános illemhelyen,

vagy tradicionális Thai táncot mutatnak be: 

Korrábban integrálódnak a társadalomba, pl. már egészen fiatalokat is látni motort vezetni...
Őket útközben sikerült lekapnom, végeztek a suliban :)

Többször van, hogy egy boltban kisgyerek ül a pult mögött, éttermekben is felszolgálnak, besegítenek... és korán megtanulnak bánni a pénzzel is.

Amikor a szülők dolgozóvá, családfenntartóvá válnak,  sokszor a nagyszülőkre vannak bízva az unokák, sok időt töltenek együtt. A képen látható nagypapa ott sepregetett a tengerparti resortunkban minden reggel, néha hozta az unokáját is, ebéd után pedig leült vagy befeküdt melléje a járókába, jókat játszottak, szunyókáltak együtt... :)

Észak-Thaiföldön, már közel a Burmai határhoz, Ban Ton Lung falucskában, meglátogattunk egy hegyi törzset, a LISU-kat, ott is fotóztam és érdeklődtem :)

Kolostori lét

6 éves korukban a  kisfiúk többsége kolostorba megy 3-4 hétre, ahol alapvető tanításokat kapnak az élet mélyebb szemléletéről. Thai szerzetes barátunk azt is elmesélte, hogy ez valójában kimondatlan otthoni, szülői nyomásra is történhet. Ez az érettségnek is egy foka, elmondhatja magáról a kisfiú, hogy ő szerzetes jelölt, és itt Thaiföldön nagy tiszteletben tartják őket. Volt szerencsénk egy ilyen szertartáson részt venni Chiang Maiban, amikor bevonultak a kolostorba a srácok. 

Tapasztalják saját bőrükön mások tiszteletét és a gondoskodást, kolostorokban ezt gyakorlati szinten, de gyerek nyelven magyarázzák el.

Szerzetesi létük alatt is találkozhatnak szüleikkel, barátaikkal, pl. egy barlangtúra során futottunk bele ebbe a kisfiúba :)

Kamaszkorban egy újabb stádiumba lépnek, amikor-általában 20-21 évesen középiskola után, sokan újra kolostorba vonulnak néhány hétre, szintén saját önszántukból. Barátunk, Po pl. nem vonult be, mert azt mondta, a halászat jobban érdekelte, és részt kellett vennie a család fenntartásában is.

Ez egy fordulópont a felnőtté válás folyamatában, ezt azért teszik, hogy rámeditáljanak eddigi tanulmányaikból, hogyan szűrhetnek le tanulságokat az életük hatékonyabb, sikeresebb megvalósításához.
Egy mély időszak, befelé fordulás ez, összefoglalása az addigi életükben történt tanításoknak, élettapasztalatoknak. Ez nem az a fajta önismeret, mint amit mi nyugatiak értünk ezalatt (pszichológia, spiritualitás)…

Elgondolkodtam...

Persze ez is szubjektív, és még egyelőre sajnos nincs saját gyermekem, de felmerült bennem néhány gondolat... pl. ha nem kapna meg mindent a gyerkőc kiskorában, lehet rákényszerülne, hogy feltalálja magát, és ez növelné a kreativitását is? Pl. kevesebbet nézné a tv-t, többet lenne a friss levegőn, egymással játszanának? Bár vannak kreatvitást elősegítő, modern játékok, vagy applikációk a telefonon, számítógépen is. Thaiföldön nem kell ezen túl sokat gondolkodni, mert nem is igazán teheti meg a legtöbb család, hogy elhalmozza mindenfélével a gyereket, és a szomszédban sem azt látják, hogy a másiknak milyen menő cucca van, ami arra késztetné, hogy ő is azt akarja, ez után vágyakozzon....

Tény, régebben közelebb álltunk a természethez, már csak ha az én gyerekkoromra is gondolok...
Azt látom,  nagyon jókat játszanak együtt, egyedül is a tahi lurkók, vidámak, és egyáltalán nem tűnnek boldogtalanabbnak, mint akik a legmodernebb játékok birtokában van. Ez a kislány pl. elmerült szó szerint nyakig a dobozban, majd fogott két nagy sárgarépát, és azokkal babázott, betakargatta, cipelte őket, aztán egy nagy párnát tett a hátára, szerintünk azt asszociálta, ahogy az anyukák szokták a hátukon cipelni a bébiket :)

Az is lehet, érdemes lenne őket játékosan, de következetesebben belevonni az élet dolgaiba az ő szintjükön, de mégis szabadon hagyni őket?

Hisz minden gyermek más habitussal, képességekkel, érdeklődéssel jön a földre... Teret hagyva, észrevenni, hogy mindenkiben van valami különleges, valami egyedi, valami csoda! Engedni, és segíteni ezt a csodát, hogy kibontakoztathassa szárnyait, repülhessen, hogy ezáltal teljes életet élhessenek a gyermekek a későbbiekben?

Mindamellett már felnőttként is, de próbálni megőrizni, vagy merni újra előcsalogatni a mélyen eltemetett gyermeki lelkünket, hinni a csodákban, az életben, önmagunkban, hinni egymásban.

Mit veszíthetünk ezzel? Hogy jókat tudnánk kacagni, meglátnánk az apró dolgok szépségeit is, felszabadultabbak lennénk, tudnánk játszani felnőttként is, vagy éppen önfeledten sikoltozva medencébe ugrálni? ;)

Szeretettel:

Viki
Thaiföld, 2016.

„Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírást talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa. Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.”
-Paulo Coelho 

Thaiföld

India

Nepál