Mindenhol szellemfaluként említik a lakóhelyünktől, Pápától 20 km-re, a Bakony peremén fekvő Zsörköt. A közigazgatásilag Pápateszérhez tartozó falucska mára már teljesen elnéptelenedett. Mostanában került a figyelmem középpontjában, ajánlották és olvastam is róla. De eddig erről miért nem hallottam, amikor gyakorlatilag itt van a szomszédunkban?! Így történt, hogy szombat délután a namahovamenjünk kérdésből hirtelen ennek az ötletnek adtunk zöld utat. Nekivágtunk...

Csak röviden: a falut először 1249-ben említik a krónikák, ekkor a karakói várjobbágyok kezén volt. A 18. században a gr. Esterházy család pápai uradalmának része lett és szőlővel telepítették, a szomszédos falvak gazdái művelték.  Az 1990-es évek elején még volt lakója a falunak, azután kihalt.

Hogyan jutunk el oda?

Pápáról indultunk autóval, és Pápateszér előtt kell lefordulni jobbra egy bicikliutat jelző táblánál. Nem túl feltűnő, de a GPS mutatta.
Zsörkre csak földúton lehet eljutni, nem is akármilyenen, mély barázdákkal szelt, nem túl jó terep.
Az autót mindenképpen érdemes leparkolni kint és egy kellemes sétával begyalogolni a kis faluhoz. Nem találunk útmutató jelzéseket, táblákat sem, de kb. csak követni kell az erdei/mezei utat.

Útközben

Az olvasottak alapján úgy képzeltem, majd egy lélekkel sem fogunk találkozni az eldugott, alig ismert helyen. De meglepetésemre szinte átjáróház volt aznap, többen kóvájogtak találgatva és egymást kérdezgetve, hogy jó ösvényen járnak-e. Úgy éreztem a tumultusban, hogy ez a hely már turisztikai látványosság lesz lassan. Előbb-utóbb minden.Talán mert sokunkban él egyfajta velünk született kíváncsiság, kalandvágy, hogy felálljunk a kanapéról és új, ismeretlen helyeket nézzünk meg, fedezzünk fel.

Egy használaton kívüli vasúti sín, műveletlen vagy éppen művelt szőlőskertek, néhány magánterület, ahol birkák, szürkemarhák legelésztek, lovagló emberek...

Azután a legelső házból amibe belebotlottunk, amolyan hajléktalan tanyának tűnt, hangos szóváltás hallatszódott. Hőbörögtek, káromkodtak, pár mondat ki is szűrődött, bár ne hallottam volna... pl. „már folyik a vére(m), hagyd abba!” Gondoltam magamban, csak ezt ússzuk meg, remélem nem vesznek észre. Visszafelé menet pont kijött a házból egy srác, aki kissé már kétes módosult tudatállapotok között lavírozott ki tudja milyen szerektől. Leszólított bennünket, hogy mutat nekünk valami szépet. Huhh, nagyon nem voltam benne biztos, hogy azt látni szeretném. Állítólag ezt a többi turistának is felajánlotta, ahogy mesélték. Titokzatoskodott, de kiderült a báránykáját akarta kihozni, aki ott nézegetett és bégetett kifelé. Elég gyors ütemben, viszonylag udvariasan elköszöntünk és szapora léptek közepette hátra sem néztünk...

Bandukoltunk, majd a falu előtt egyre hangosabb tuctuc zene törte meg a természet csendjét és lépteinket. Valahogy nem illet ez bele -szó szerint- a tájba. Azután megláttunk két srácot, akik kivonultak a hétvégére a borospincéhez, éppen őzpörköltet főztek az udvaron.

Hát ők sem tűntek szomjasnak. Kínálgattak bennünket sörrel, borral, pálinkával, de a lelkes vendégszeretetüket erőteljesen igyekeztünk visszautasítani. Pár szót váltottunk velük, kedvesek voltak, majd hirtelen az egyik 28 éves srác pár percben el is mesélte az eddigi életét, ami nem nevezhető egy befutott karriernek, sokmindent megélt... „Pánk János depós és blant művész” néven fut bizonyos körökben, na itt visszakérdeztem hogy jól értem-e, amit hallok, amúgy ott lakik a szomszédos faluban. Érdeklőtem nem hiányzik-e egy asszonyka az életéből, na erre a kérdésre mindketten azonnal felhördültek. Ááááá, Isten őrizz, jó ez így, senki nem b@ogatja őket, nem mondja meg mit csináljanak... Kérdezem boldog így egyedül is? Határozottan igent mondott, hogy nem kell más csak legyen ház, munka, sör, meg barátok. Mindenkinek el kell döntenie, rá kell jönnie, kicsoda is ő valójában, és aszerint élni, nem másoknak megfelelni. Ezzel a napi bölcsességgel megáldva értük el a falut az erdő ölelésében.

A kihalt település

Parányi falucska, ahol nincs villany és csapvíz sem, ahol egykor élet volt, mára már elnéptelenedett lakóházak itt-ott. A legtöbb roskatag, volt hogy úgy éreztem amikor bementem, hogy bármelyik pillanatban rámszakadhatna a tető... néhány helyen csak falmaradványok jelzik, hogy valaha ott éltek.

A falu elején a Szent Istvánról elnevezett zsörki kápolna még egészen jó állapotban van. Zarándokhelyszín is, melynek építési idejét 1813-ra teszik.

Szinte érintetlen, vadregényes természetben fedezheti fel az ember a múlt nyomait. Rengeteg bokor, fa, még gyümölcsfák is akadnak, sűrű bozót, bakonyi panoráma. Na és a megszokott csend, béke, amit mindig megélek erdei túrázásaim közben.

El szoktam gondolkodni ilyen helyeken és elképzelem, vajon kik lakhattak itt, milyen lehetett az életük, és hogy miért jutottak erre a sorsra, ahol a pusztulás nyomait találjuk mindenhol. A felfedezés izgalmába és a hely misztikus szellemébe belefeledkezve azért egyfajta szomorúság is bekúszott a lelkembe...

Csak ajánlani tudom ezt a csodás kis helyet, számomra mindenképpen érték, hogy ott lehettem.

Szeretettel:
Viki

FOTÓ: UtazOhm

https://www.utazohm.blog.hu

https://www.facebook.com/utazohm.blog

https://www.youtube.com/channel/UCQVxXcfO7Ayjhn8CUU8hrjw