Több, mint egy hete érkezett haza kis csapatunk Kambodzsából, ahol 2 hetet töltöttünk. Minden utazásom után szükségem van feldolgozási időre, amikor is lecsapódnak, letisztulnak az átélt élmények és ezeket próbálom megosztani itt a blogomban is. 3 éve, a covid megjelenésekor jártam utoljára Ázsiában, azóta szinte nem is írtam.

Akinek Kambodzsa az uticélja, az nagy valószínűséggel főként Siem Reapban az Angkor Wat templomegyüttes miatt teszi ezt, ami kétségkívül egy csoda, de leginkább engem egy úszó falu meglátogatása és annak lakossága, különleges életmódja ragadott meg. Ott helyben is meséltek róluk, de mivel annyira érdekelt a téma, elkezdtem utólag is információkat gyűjteni, érdeklődni különféle fórumokról.

A Tonle Sap tó

A Kambodzsa északnyugati részén lévő Szap-tó (Tonle Sap) a legnagyobb édesvízi tó Délkelet-Ázsiában, melynek területe 16 ezer négyzetkilométer és kilenc méter mély az esős évszakban. A száraz évszakban 2700 négyzetkilométer csupán, és mélysége 1-2 méterre csökken. A júniustól októberig tartó esős évszakban a tavat a Mekong folyó árasztja el vízzel, a száraz évszakban – novembertől májusig – a tó területe összezsugorodik, mert a víz visszaáramlik a Mekongba. Mi még az esős évszak végét fogtuk ki, amikor magas volt a vízállás és kis hajóval könnyedén tudtunk ott közlekedni.

Az óriási édesvizű tóban számos kis úszó falu található, melyek mozgatható házak és állandó építmények kombinációját jelentik. Az ingó házak alkotják az úszó falvakat, amelyek a vízszint emelkedésével áthelyezhetőek. A gólyalábas falvak viszont állandó építményként épülnek fel. A magas, vékony, van hogy 10 méteres gólyalábak elég magasan tartják a házat ahhoz, hogy a nedves évszakban se árassza el őket a víz.

Az ott élők évtizedek óta népesítették be a tavat, és otthonukká tették, létük részévé alakítva a vizet. Teljesen alkalmazkodva a környezetükhöz, amelyben élnek, a helyiek életük nagy részét a vízen lebegve töltik. Ez a víz az elsődleges élet- és táplálékforrásuk otthonaikban. A helyiek gyerekkoruk óta hozzászoktak ahhoz, hogy kizárólag csónakkal és evezővel közlekedhetnek, mivel nincsenek utak. Minden lakóépület és minden intézmény külön-külön a vízen lebeg.

Bár nomád településeknek tűnnek, a tavon más középületeket is működtetnek úgy, mint egy szárazföldi faluban, így van keresztény templom, buddhista szentély, közösségi ház, szupermarket, étterem, rendőrség, orvos és sok más. Iskolába kevesen járnak, és ha el is végzik az általánost, utána a szülők munkába fogják a gyerekeket a megélhetésük érdekében. Aluliskolázottak, sajnos nincs jövőképük sem.

Mesélte vezetőnk, arra is van példa, hogy eladják gyermekeiket. Elgondolkodtató morális kérdést vet fel, vajon elítélendő-e ez a cselekedet a szülők részéről. Vagy éppen jót tesznek gyermekeikkel abban a reményben, hogy úgysincs semmi más kitörési lehetőségük és így egy jobb életet biztosíthatnak számukra?

Élet a lebegő faluban

A közösség többsége önellátó, a száraz évszakban jellemzően a rizsföldeken dolgoznak. A természet nyújtotta halászati lehetőség jelenti az úszó falu szerény körülmények között élő lakóinak a megélhetést az esős évszakban, illetve a csónakokról történő árusításból élnek. A vízen lassan cikázva rendszeresen közlekednek friss zöldséggel, gyümölccsel, élelmiszerrel és ruhaneművel megrakott hajók, melyek házról-házra járva kínálják portékáikat. Ez nem összekeverendő pl. a thai úszópiacokkal, ahol leginkább csak kereskedelem folyik, nem ott élnek. (Thaiföldön is turista látványosságnak számít  a tengeren úszó faluként elhíresült falu Koh Panyee, de ott csak cölöpökre épített házakban élnek, nem lebegő csónakokban, és a törvények már engedélyezik a korábban bevándorló halászok számára a házvásárlást, jogaik is vannak.)

Sokan művelnek növénykertet. A krokodiltenyésztés szintén népszerű ebben a régióban, haszonállatként tartják őket. A bőrüket feldolgozzák és külföldre importálják a belőle készült cikkeket, húsukat megeszik. Állítólag olyan az íze, amivel etetik, pl csirkével vagy hallal. Volt aki kóstolta még anno Thaiföldön, azt mondta olyan, mintha csirkét evett volna.
 

Kik Élnek Tonle Sap lebegő falvaiban? 

A Tonle Sap-tónál és környékén élők pontos száma nem ismert. Jogi státusz nélküli telepeseknek tekintik őket, akik három etnikai csoportból állnak: vietnami, cham és khmer. Ők az „elfeledett nép”, vagy hazájuk nélküli nép. Ezek az emberek 3-4 generáció óta élnek Kambodzsában, több közösségre oszlanak, és mintegy száz kis falut alkottak a Tonle Sapen. Az ott élők többnyire bevándorló vietnamiak.

A cham emberek Dél-Vietnamban éltek. A Champa Királyságot különböző cham törzsek alkották. A Vietnammal vívott több évszázados háborút követően a Champa Királyságot 1832-ben Minh Mang vietnami császár teljesen bekebelezte, aminek következtében sok cham ember keresett menedéket a szomszédos Kambodzsában. Ezek a bevándorlók is súlyos veszteséget szenvedtek a vörös khmerek idején (kommunista mozgalom, a 70-es évek legvéresebb diktatúrája Kambodzsában), sokukat megölték. Míg másokat, akik Kambodzsát tartották otthonuknak, arra kérték, hogy hagyják el az országot és menjenek vissza Vietnamba. Ők hosszú ideig menekülttáborokban éltek, később úgy döntöttek, hogy visszatérnek Kambodzsába az identitásuktól megfosztott vörös khmerek feloszlása után.

A tó lakói kimehetnek ugyan a szárazföldre, de a jelenlegi kambodzsai törvények szerint a bevándorlók nem részesülhetnek felsőoktatásban, nem birtokolhatnak földet, ingatlant Kambodzsában. Ezen kívül a helyi hatóságok nem adnak ki születési anyakönyvi kivonatot gyermekeiknek, hiába születnek ott. Ezért nem járhatnak állami iskolába, és nem vállalhatnak munkát sem, amely megtörhetné a szegénységük körforgását. Pénzük viszont nincsen, hogy visszamenjenek hazájukba, Vietnámba.

Olyanok, mint ott a tó felszínén lebegő növények, melyeknek szintén nincsenek gyökereik, csak áramolnak a vízzel... lebegnek Vietnám és Kambodzsa között.

A Tonle Sap Problémái

Számos probléma van a Tonle Sap körül, mint pl. a túlnépesedés, egyre kevesebb vízkészlet, a víz minőségének romlása, a túlhalászat... 

A helyi emberek rendkívüli szegénységgel néznek szembe. Nincs folyóvíz a házakban, nincs internet és olykor áram nélkül is elboldogulnak. Nem megfelelőek a higiéniai feltételek sem, évente nagy számban halnak meg gyermekek víz útján terjedő betegségek következtében.

Bár történt néhány lépés a tó újjáélesztése érdekében, a megvalósítás lassú, és évekbe telhet, amíg helyreáll.

Kívülről persze nem látszik, de állítólag itt is nagy a korrupció, ezen már meg sem lepődik az ember. Ténylegesen talán úgy lehetne segíteni a falu lakóinak, ha az ember személyesen nekik adna adományt és nem különféle szervezeteken keresztül. Ha ez egyáltalán segítség lenne, talán csak rövid távon.

Kicsit olyan érzésem volt, miközben körbehajóztuk a falut, mintha ezek az emberek kirakatba lennének, mi meg bámuljuk őket, beleskelődünk a magán szférájukba, de láthatóan nem zavarta őket a jelenlétünk, vagy ki tudja, (bár túl sok emberrel nem találkoztunk). Megszokták már. A házak nyitottak a külvilág felé.

Az embernek ilyen élethelyzetek láttán sokszor elszorul a szíve és elgondolkodik a saját körülményeit megvizsgálva, majd több esetben rájön, egész jó dolga van. Persze sokminden viszonyítás kérdése. 

Az ottani életmód az európai utazónak meglehetősen szokatlan. Többször visszatértem gondolatban a lebegő faluhoz, mióta itthon vagyunk. El sem tudjuk képzelni, hogy lehet így élni, pedig lehet ezek szerint. Főleg ha nincs más alternatíva, hisz ez egy ördögi kör, amibe beleragadtak, mert számukra tényleg nincs kiút.

De a kultúrájuk, anyanyelvük és a mosolyuk talán megmaradt ezeknek a bevándorlóknak. A gyerekek nevetnek, tudnak felszabadultan játszani nehéz sorsuk ellenére is, amit már több szegény ázsiai országban is tapasztaltam (de persze ez sem általánosítható).Vidámak, kedvesek, elfogadják, élvezik, amit a természet ad nekik és megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a természet adományaiból. Lehet tőlük tanulni. Kinti vezetőnkkel beszélgetve azon tanakodtunk, amikor rákérdeztem a gyerekek iskolázottságára... hogy amúgy mi más is kellene ezeknek a gyerekeknek, minthogy megtanulják az életben maradást és hogy együtt tudjanak élni a természettel? Ez is egy külön topik témája lehetne...

Szeretettel: Viki
Kambodzsa, 2023. október

Fotók: UtazOhm

Kambodzsában egy kint élő magyar házaspár kalauzolt bennünket, akik a CityGO.asia utazási irodát működtetik. Rengeteg érdekes, hasznos információval és kedvességgel láttak el bennünket, köszönet Nekik és szívből ajánlom őket, ha valaki Délkelet-Ázsiába szeretne utazni és nem mer egyedül nekivágni!