Újratervezés :)
Ebben a bejegyzésben egyik (eddigi) legnehezebb életszakaszomról írok röviden, de a lényeg egy fontos megtapasztalásom az újratervezés közben, melyet az elmúlt hétvége eseményei váltottak ki belőlem… talán mások számára is hasznos felismerés lehet, bár tudom, elcsépelt téma, de hátha betalál valahol… :)
Előzmények
A tavalyi, többhónapos utazásunk után (a volt párommal) gyakorlatilag fenekestül felfordult az életem, ami Ázsia után nem annyira meglepő fordulat. Minden energiámat lekötötte az, hogy egyáltalán talpon maradjak, és ne forogjon velem a világ, ami azóta is tart, de legalább már nem szédülök annyira, sőt! :)
Mire hazajöttünk, nem volt már meg a régi albérletünk, ami előre le volt beszélve, így hirtelen újat kellett keresnünk az alatt a két hét alatt, amíg a Bakonyban a szokásos táborainkat tartottuk egyből Budapestre landolásunk után. Kapkodás, idegeskedés, visszarázódás Magyarországra…
Közben Édesanyám már a kórházban feküdt, egyre romlott az állapota, és a bátyja is meghalt váratlanul…
Aztán találtunk lakást, a már előre tervezett új élet reményében, merthogy mindenemet felszámoltam Pápán, mielőtt elindultunk Thaiföldre, Indiába…
Majd Anyu tavaly július 23-án elhagyta e földi létet, éppen most lesz a halálának egy éves évfordulója…
http://utazohm.blog.hu/2016/08/28/az_elmulas_szepsege
Miközben eltemettük Pápán, elszórtuk a hamvait a végakarata szerint a Rába folyóban, és mire hazaértem Budapestre, az akkori párom, már nem várt vissza, 6 év után. Természetesen én is vállalom a részem abban, amiben felelős vagyok, mert nekem is van hibám és részem a történtekben, az éremnek mindig két oldala van, de ez már egy másik történet…
Először egy hátizsákkal indultam neki a semminek, mert már nem bírta a lelkem a történteket mosolyogva elviselni, elindult a lavina, én lefelé a lejtőn, és nem volt elég erőm megállni, hogy ne guruljak még mélyebbre, csak azt éreztem, hogy mennem kell, menekülnöm. Először nem volt hova… se munkám, se pénzem, alig ismertem valakit itt Budapesten. Teljesen összetörtem, testileg-lelkileg, minden addigi életem, terveim, akiben és amiben hittem, köddé vált egyik napról a másikra… akkor legalábbis így éreztem.
Duplán gyászoltam... nem volt támaszom, társam.
Volt olyan pillanatom, amikor pl. Kismaroson egy lehangoló albérlet megnézése után álldogáltam a vasútállomáson és amikor jött egy vonat, bizony megfordult a fejemben, hogy milyen egyszerű lenne elé ugrani, és hirtelen megszűnne minden kínszenvedésem, problémám, ami éppen nyomasztott… Biztos vagyok benne, hogy sokan jutottak már el erre a pontra, legalább egyszer az életükben. Bátyám, mintha megérezte volna az állapotomat, felhívott Kínából és az a beszélgetés sokat segített akkor, mondhatnám életmentő volt, jókor, jó időben.
Persze tudom, sokkal nehezebb történetek, sorsok is vannak, nekem akkor ez volt a tragédiám, amivel éppen szembe kellett néznem, ami meghaladta a képességeimet.
Aztán hirtelen nagyon sok jó, segítőkész ember jelent meg körülöttem… akiknek egy életre hálás leszek! Köszönöm, tudjátok, kikről beszélek… Szeretlek Benneteket! Édesapám, Bátyám is sokat segített, segít a mai napig…
Majd a testem is jelezte, szerencsére jóindulatú daganatok formájában, hogy bizony dolgom van magammal...
Időközben drága Maya is elment közülünk váratlanul, rá fél évre, ahogy Anyut eltemettük, ezzel is meg kellett bírkóznom, erről itt írtam:
http://utazohm.blog.hu/2017/02/19/a_noi_lelek_segelykialtasai
Nem egy könnyű év van mögöttem, és nem is írtam le mindent, osztogatta az élet a pofonokot, mint egy kemény mérkőzésen... Na, felállsz? Lent maradsz a földön? Feladod? Küzdesz? De nem panaszkodni szeretnék, és azt bizonygatni milyen fasza csaj vagyok, hanem hitet, reményt, erőt vagy bármit adni, ami továbblendítheti mindazokat, akik hasonló helyzetben vannak, vagy lesznek. Hogy van kiút, mindig lehet újratöltekezni és folytatni, képesek vagyunk újra mosolyra húzni a szánkat, szívünket! :)
Hogy jutottam el ideig, hogy már nagyokat kacagok, táncolok, és végre újra önmagam vagyok, tudom élvezni az Él-etet? Hosszú utat tettem meg. Erről is fogok majd írni, de még azért útközben vagyok, szerintem életünk végéig haladunk, nem állhatunk le, gyűjtöm a tapasztalatokat, felismeréseket, melyeket majd szívesen megosztok.
Felismerés
Az egyik fontos felismerésem a sok közül, az a múlt hétvégén érkezett meg… már kezdett világossá válni korábban is, de most akkorát koppant, hogy igazán meghallottam a mondandóját. :)
Az elmúlt párkapcsolatom közben sajnos elkövettem azt a hibát, erről csak én tehetek, hogy teljesen elvontam magamról a figyelmet, az energiát, és őrá, a párkapcsolatra helyeztem a fókuszt, elhagytam lassan a barátaim, a hobbijaim, melyek azelőtt feltöltöttek, túllendítettek bármin, örömet okoztak. Gyakorlatilag saját magamat csaltam meg, mely komoly frusztrációkat okozott folyamatosan, mégsem tettem ellene…
Elkezdtem a párkapcsolattól és a volt páromtól függeni. Pl ha neki rossz hangulata volt, azt, mint egy szenzor azonnal érzékeltem, és belementem, berántottam magam vele együtt a mélybe, nem tudtam elvonatkoztatni. Ha jó kedve volt, akkor nekem is. Vagy meg akartam felelni, és elnyomtam a saját érzéseim, igényeim, a belső hangom. Ráadásul túl is szerettem… na persze nem magamat. Elkezdett hiányozni a Szelle Viki, a szenvedélyem, az energiám, az erőm, az életszeretetem, lelkesedésem… ami megvolt bennem azelőtt.
Emellett persze rengeteg jó dolog történt, melyekért köszönettel és hálával tartozom az akkori társamnak. Sokat tanultam ebből a kapcsolatból.
Mára megtanultam, hogy a boldogságom nem egy másik embertől függ, nem szabad lemondani a saját szükségleteinkről, álmainkról, életünkről.
Balgaság lenne egy másik személytől elvárni azt, hogy jól érezzük magunkat és életünk szinte minden mozzanatát tőle tegyük függővé.
Meg kell húzni a határvonalainkat, és amellett kitartani. Tisztelni, szeretni saját magunkat is. Mi vagyunk felelősek azért, hogy mit engedünk, hogy megtörténjen velünk, már amennyire van szabad válsztásunk.
Az újratervezés egyik fontos pillére az volt, hogy elindultam megkeresni magamat újra, mert elvesztettem útközben, és ezt először észre sem vettem, csak egy idő után hiányérzetem lett, amikor tükörbe néztem. Visszamentem azért az emberért, aki mindig fontos kell, hogy legyen számomra, és gyengéden kezet nyújtva felsegítettem a földről, néha türelmetlen voltam vele. Súlya volt ennek az összegörnyedt nőnek, és botladozott, visszaesett jópárszor, miközben próbáltam megemelni... de egyre inkább sikerül kiegyenesednie, lépésről-lépésre, feléledve, mint a főnix madár.
Előveszem azokat a tevékenységeket, melyeket azelőtt szerettem és elhanyagoltam, az emberi kapcsolataimat is.
Az egyik legkedvesebb barátnőmmel, Marcsival egy sportos outdoor hétvégét tartottunk, kiugrottam hozzá Pozsonyba, onnét Ausztriába vettük az irányt, szombaton egy bicajtúrát nyomtunk le, vasárnap meg egy csodás kanyontúrán gyalogoltunk a hegyekben, ezekről az élményekről fogok írni a következő bejegyzésekben…
Köszönöm a figyelmet.
Remélem, segítségedre váltak a leírt gondolatok, témák, és előbbre visznek utadon. Áldás!
Szeretettel: Viki
