Thaiföldről, részemről két hely miatt szerettem volna átutazni Indiába, az egyik Varanasi szent városa a Gangesz parton, a másik a Dalai Láma székhelye, Dharamszala feletti kis városka, szintén szent hely, McLeod Ganj. Mindkét helyen jártam már 5 évvel ezelőtt, amikor is egy buddhista zarándokúton vettem részt, India mellett másik kedvenc helyemre is elutaztunk akkor, Nepálba. 

Ahhoz, hogy dél-Indiából eljussunk északra, nem kis távolságokat kellett megtennünk… 

Előzmények

Repülővel csak a két ország között közlekedtünk, országokon belül vonattal és buszokkal. Thaiföldről azért dél-Indiába repültünk, mert ott még nem jártunk, és nagyon kedvezőek voltak a repjegy árak. Kb. egy héten keresztül utaztunk vonattal, többször éjszakai járaton, kisebb megállókat beiktatva, hogy ne töltsünk túl sok időt azokon a helyeken, ahol nem nagyon szerettünk volna lenni, csak „muszájból”. Az egyik leghosszabb utazásunk Chennaiból, Madrasból Kalkuttába, egy 30 órás nonstop vonatozás volt.

Mielőtt elindultunk a vonat állomásra, a szállásunkon T leállított pakolás közben és elmondta, hogy most fel kell készülnünk testileg és lelkileg is, mert komoly út áll előttünk, 30 órás vonatozás! Persze már tudtam előre, de olyan mélyen rám nézett, éreztem most nem viccel, hogy kezdtem kicsit besózni, mire kell számítani? De eldöntöttem, megbeszéltem magammal, bármi lesz, kitartok, nem hisztizek, végigcsinálom, mert haladni szeretnék, nem elaprózni a napokat. Elővettem hát Thaiföldön megszerzett, vagyis visszajött képességeimet, lelki nyugalmamat, ami rendkívül sokat változott, csiszolódott pozitív irányban a sok meditáció és a thai szerzetesek tanításai, bölcsességei által…
Az állomáson még én is meglepődtem magamon, mennyire meg tudom tartani a benső erőmet, békémet, ami nem könnyű az indiaiak között, és elfogadtam, türelmesen vártam arra, ami jönni fog, felkészülve mindenre. Csak azt hittem…

Sétáltunk a vágányunkhoz, és egyre több indiai fürtökben lógott ki a rácsos ablakokon, kezdett nem tetszeni, amit látok, mondtam is T-nak, ugye ez vicc, mi nem ezen fogunk utazni, másféle vagonokban lesz a sleeping class. Hát nem volt sokkal másmilyenebb, csak annyival, hogy 3 sorban lehajtható „ágyak” voltak pluszban. Jártam már Indiában, és aludtam is vonaton, de a nyugodt, 3 hónapos Thaiföldi lét után ez azért sokkoló volt újra. Más a két ország, számomra Thaiföld egyértelműen a szerelmemmé vált.

Nagy nehezen felszálltunk, jobban mondva feltuszkolódtunk a vonatra, és kapásból kétszer annyian ültek nemcsak a mi számozott helyünkön, hanem az egész vonaton! T határozottan felállította a nem oda való embereket, kérte mindenkitől a jegyeket, hogy ellenőrizze, mint egy kalauz :) Itt Indiában sokszor nem lehet másképp intézni a dolgokat, csak ha már nagyon muszáj, drasztikusan, akár kiabálva kell fellépni, különben eltaposnak, van, hogy szó szerint is. Volt már, hogy én is felvittem a hangerőmet, pedig aki ismer, az tudja, nem sűrűn fordul elő az ilyesmi :) És most vettem csak észre a képen, hogy a 3-as szám megint megjelent, és kiderült, kétszer is ez volt a vagonunk sorszáma :) Tudom misztikusan hangzik egyeseknek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy Tas és az én szerencseszámaim végig kísérték az utunkat... ♥ Véletlen lenne? Mindent el sem mesélek, mert lehet nem hinnétek el :)

A Lonely Planet-ben olvastam, Indiának van a világ leghosszabb vasútvonala, 6900 állomás szeli keresztül az országot, és naponta 17-20 millió ember közlekedik vonattal!!!

Végre leültünk, csak néztem szótlanul, döbbenten először magam elé, aztán félénken körbepásztáztam a terepet. Kb. 15 indiai férfi szempár meredt rám úgy, mint akik nem láttak még fehér embert, szerintem rajtunk kívül nyugati ember nem volt a vonaton, és nőnemű sem túl sok. Inkább lesütöttem a szemem kínomban, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, mély, jógás levegőket vettem :)

Természetesen lehet utazni jobb körülmények között is, jóval drágább és kb. a thai vonat másodosztályának felel meg az első osztály, ami egyébként normális körülmény. Forgalomban van az Orient expressz is, ami átszeli fél Ázsiát, egy jóval magasabb kategória, olyan, mint egy guruló hotel, láttuk is, eléggé luxus. Megint hozzáteszem, mi nem turisták, hanem utazókként járjuk az országot, más körülmények között, de közelebb kerülve a hétköznapokhoz. De hát miről is írnék most, ha az első osztályra sikerült volna bejutnunk? ;) Különben meg arra már nem kaptunk jegyet, erre a két másodosztályú helyre is két napot kellett várnunk!! Indiában nem egyszerű jegyet vásárolni, pillanatok alatt elfogynak, már 90 nappal indulás előtt lehet foglalni, de mivel kiszámíthatatlan a közlekedés, ezért nem mertük előre bevállalni, nem tudtuk pontosan mikor, hova érkezünk.

Aztán szép lassan felengedtem. Muszáj volt eldöntenem, végig szenvedem-e a 30 órát, vagy kihozom belőle a legjobbat, amit ki lehet, bár fogalmam sem volt, hogyan. A gondolataimat tudatosan egy teljesen másik irányba tereltem, másképp kezdtem el felfogni mindazt, amiben nyakig benne voltam. Elfogadtam, ami volt. Más választásom nem is adódott. Eszembe jutott egyik thai mesterem mondata is, hogy úgyis minden elmúlik, a jó és a rossz is, de a szenvedéssel csak rosszabbá tesszük a helyzetet, magunknak ártunk.

Élet a vonaton

Aztán lassacskán, az első sokkból felocsúdva, elindult a 30 órás utazás története.
6 helyett heten ültünk egy fülkében, mert az egyik indiainak a huszonéves fia is befurakodott, neki nem volt helye, az apjával aludt éjjel, nem akartuk elküldeni.
Elkezdődtek beszélgetések, mert hát azzal is telik az idő, kiderült, az egyik pasi üzletember, ő tűnt a legnyugodtabbnak, mert rendszeresen bejárja ezt az útvonalat észak és dél között a boltjai miatt, és hozzá van már szokva. Aztán volt egy jómódú bangladesi egyetemista srác, egy gyáros dinasztia sarja, elektronikai alkatrészeket gyártanak, ezért elektromérnöknek tanul, business szakon, hogy később át tudja venni a családi vállalkozást. Az őszinte babaarcán és naiv mosolyán látszódott, hogy fogalma sincs az életről, szerintem neki is kihívás lehetett ez a vonatozás. Egyébként az anyukáját kísérte kórházba, mert állítólag nagyon jó az ellátás Chennaiban, hát jó nagy távolságot bevállaltak ezért, mesélte a fiú, ők is az első osztályra mentek volna, de egyáltalán nem volt már hely, aggódtak is milyen lesz a másod osztályon. Muszlimok voltak, anyuka sokszor takargatta magát, szolidan viselkedett. 
Amikor a fia mellettem ült éppen, mert néha cserélődtünk- lehet naivan azt gondoltuk majd más irányból élvezetesebb lesz a zötykölődés, de természetesen nem-, elaludt, és véletlenül rádőlt a vállamra. Nem szóltam, de hirtelen felébredt, és mikor észrevette mit tett, szegényke olyan blamásan érezte magát, hogy egy pillanat alatt levetette magát a földre, és odaborult az alvó anyukája mellé. Néha még zavartan elmosolyodott :)

Aztán mikor eljött az ideje, T átvergődte magát a tömegen, hogy eljusson a „mellékhelyiséghez”. Mikor visszaért, bár feleslegesen, de mosolyogva kérdeztem meg, mivel ismerem már a hétköznapi indiai körülményeket és nem sok jóra számítottam, na milyen? Rám se nézett, kerülte a tekintetemet: -Minden rendben lesz drágám. Majd meglátod, semmi gond… de már ismerem nagyjából minden reakcióját, tudtam, csak hülyéskedik, nem is vettem komolyan :) Nagyjából  tudatában voltam annak, mire kell lelkileg felkészülnöm, így gyorsan el is döntöttem, csak annyit eszem és iszom, amennyit muszáj! :) Amikor meg szólított a kötelesség, kihasználtam szabadtüdős búvár képességeimet, mielőtt beléptem a helyre, vettem egy mély levegőt, és a lehető leggyorsabban távoztam. Persze ez sem volt egyszerű, mert néha annyira mozgott a vonat, hogy ha nem kapaszkodok rendesen, a lábam belecsúszik a lyukba - merthogy pottyantós wcék vannak-, ahol simán lehetett látni a síneket.

Nézelődtem is sokat, túl sok program közül nem igazán válogathattam…
Egy velem szemben lévő, terítőnek kinéző kendőt magára tekerő indiai (sokan ilyen „szoknyát” viselnek, sarong a neve), beterpesztett, inkább gyorsan elkaptam a tekintetem, mielőtt olyat láttam volna, amit nagyon nem akartam, bár lehet, hordanak alsónacit, de nem kockáztattam :)

Egy másik srác éppen, miután az ujjaival kiürítette az orrában lévő felesleges dolgokat, egy elegáns mozdulattal a háta mögötti falba kente. Ezt többször megcsinálta, de körülöttem mások is hasonló dolgokat műveltek, uhh… Indiában és úgy általában Ázsiában nem fújnak orrot, legalábbis zsebkendőbe, kiköpik a szájukból lévő koszt, oda nem illő lerakódást hangos krákogás közepette, mindezt a por és a páratartalom miatt képződő saras nyálka miatt, ezt amúgy én is tapasztalom. De az, hogy zsepibe fújjuk az orrunkat, nem böfögünk és köpködünk nyilvánosan, nem turizunk a nózinkba stb… leginkább a fehér embereknél terjedtek el. Pl. Thaiföldön egy mellettem álldogáló idős kínai hölgy minden előzmény nélkül olyat böffentett, hogy már szinte művészi mutatványnak is felért, döbbenten Tasra néztem hirtelen, aki annyira nem lepődött meg, mert már jól ismeri ezt a kultúrát.

A szemetet, jó magyar módjára zacskókba gyűjtögettük kuka hiányában. Egy idő elteltével már szóltak, miért nem dobáljuk ki mi is a szemetünket az ablakon, ahogy ők is? T válaszolta, mert annyival kevesebb lesz az utcán... Nem mintha a mi akciónk sokat számított volna a természetvédelemhez, :)) de legalább megmutattuk, nálunk ez a szokás, így is lehet. Néha már az az érzésem, őket nem zavarja a mocsok... 

A kalauznak nincs könnyű dolga, mert sokaknak nem volt helyjegyük, gondolom már elfogytak, és próbálták lefizetni, hogy amikor nincs éppen valaki egy ülésen, addig ott maradhassanak. Teljes káosz, kérem szépen! Általában az indiaiak be is engedik egymást maguk közé, mintha nekik egyáltalán nem okozna problémát, hogy nyomorognak, tény, lazábban kezelik, hogy egymás aurájába másznak. A férfiak is sokkal intimebb kapcsolatban állnak, sokszor látom, simogatják egymást, kézen fogva mászkálnak, és nem feltétlenül homo szexualitást jelent ez, hanem hogy jóbarátok.

A vonaton szinte mindent árulnak!

Van 1-2 állandó „személyzet”, akik kb. 1.5-2 percenként jönnek a folyosón kiabálva, chaichaichai, coffiecoffie, garamchai (forró tea, ami náluk tejesen van elkészítve), és vannak, akik csak ideiglenesek, abban a csekély 1-2 percben, mikor megáll a vonat felugrálnak, és gyorsan végigszaladnak ordítozva a portékájukkal. Ha úgy fogja már fel az ember, és tudjuk sokminden fejben dől el, vicces is tud lenni, amúgy kiakasztó is, türelmet próbára tevő, főleg hajnali 4.30-kor, mikor éppen el tudnál még egy kicsit aludni… :)

A felfújható párna viszont zseniális ötlet potom 200 Ft-ért, azóta többször is használtam utazás közben.
A mai napig nem értjük, ki vásárol felfújható, színes gumimacikat a vonaton?? És vettek!! :))

Zenélni, énekelni is szoktak egy kis baksis reményében.

Aztán külön kategória a koldusok, akik csapatban „dolgoznak”, és vannak a hermafroditák, mint megtudtuk a velünk utazó üzletembertől, hogy ők se nem nők, se nem férfiak, a társadalom kiutasítja őket, nem kapnak munkát, és szinte kikövetelik maguknak, hogy fizessenek nekik az utcán. Rendkívül erőszakosan lépnek fel, zargatják az embereket, hangosan tapsolnak egy nagyot, tartják a markukat.

A bangladesi srác, feltűnt, már kétszer is adott nekik pénzt, muszáj volt rákérdeznem, miért teszi. Elmondása szerint, mert félnek tőlük, mivel (szerintük) mindent megtehetnek, meg is átkozhatják őket, nagyon hisznek ebben. Az is lehet, ennek a jelenségnek mélyebb szociális jelentősége van, mint gondolnánk.

Kiborulás

Volt egy állomás, ahol kb. 15-20 percet állt eredetileg a vonat, felváltva leszálltunk, frissültünk, nyújtózkodtunk. Amikor a peronon álldogáltam, volt egy érzésem, hogy előbb fog indulni, fel kellene már szállnom. Mire elindultam, a vonat is velem együtt, ok, de én nem voltam rajta! 1 mp alatt 20 kérdés merült fel bennem egyszerre, mi van, ha lemaradok… Rohantam az ajtóhoz, ahol kb. tizenöten tülekedtek felfelé, muszáj volt közéjük csapódnom és befurakodnom, hogy legalább a lábam legyen már fent. Ne tudjátok meg… mint a barmok, állatok módjára lökdösődtek, az hogy nő van köztük, senkit nem érdekelt (az utca emberei amúgy sem az udvariasság nagymesterei általában), a fájós lábam, ami még gyógyulóban volt, mert egy rossz rúgástól a thai boksz edzésen majdnem leesett a nagylábujjam körme, szóval pont azt taposták, és beszorították satuba, nem tudtam megmozdulni. Üvöltöttem velük, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt mert nem mozdultak, nem engedtek tovább. Aztán végre egy intelligensebb srác látta a helyzetemet, és segített valamelyest kiszabadulnom. Na, ez volt az a pont, ahol eltörött a mécses, már folytak a könnyeim visszafelé menet, de nem hisztiztem, pedig ez már igazán feljogosított volna, továbbra is tartottam magam, és inkább szép csendben leültem, T vállára hajtottam a fejem. Jó ideig nem szóltam egy szót sem…

Néhány kép útközben:

Éjszaka

Szép lassan eltelt a nap, és jött az éjszaka, rutinosabb utazótársaink már figyelmeztettek bennünket finoman szólva vigyorogva, hogy ne csodálkozzunk, mert még a FÖLDÖN IS FOGNAK ALUDNI. Na neeeeeem, ez azért már sok(k), de bakker tényleg így volt!!! Nem hittem a szememnek, még jó, hogy legfelül volt az ágyam, mert nagyon befordultam volna máskülönben, ott még azért biztonságosabb a légkör, T meg lebizniszelte, hogy mellém kerüljön, mert neki meg lentre szólt a jegye.
Az illatok, hát hogy is mondjam, nem éppen a legmegfelelőbbek voltak, ezért gyújtottunk füstölőt is :) Volt pár helyszín, hogy kívülről orrfacsaró bűz jött be, emlékszem 5 éve az egész társaság egy ilyen eseményre ébredt álmából a vonaton, mert annyira elviselhetetlen volt. 

Minden cuccunkat magunk alá gyűrtünk, gondolhatjátok, hogy fértünk el. A kis hátizsákot rá kellett kötözni a kapaszkodóra, még jó, hogy nem esett le éjjel valakinek a fejére.
Nem volt túl nagy hely, jógázni pl. nem tudtam :))

A nagy hátizsák, lap topok meg a fejünk alatt, oldalunknál, biztos, ami biztos. 5 éve még magunkhoz is láncoltuk a cuccainkat, akkor még úgy tűnt, viccesnek tartották az indiaiak, de most már ők is árulnak lakatokat a vonaton :)
Egész jól aludtam, szerintem már kimerültem a fáradtságtól.

Azért egy zuhany jól jött volna, nem tűnök túl frissnek :)

Másnap mesélte T, neki muszáj volt éjjel meglátogatnia az illemhelyiséget, de mindenhol emberek aludtak a földön, az ágyak között, tucatjával! Csak úgy tudott haladni, hogy a folyosón fekvő emberek felett oldalt az ágyakra lépkedett kommandózva, nehogy rájuk lépjen.

Reggel

Reggelre egy új arccal bővültünk, éjjel csere történt, már egészen megszokta egymást a kis csapat, kiderült, hogy egy kommandós pasi, legalább valamelyest biztonságban voltunk, azért örültem, hogy normálisabb emberekkel kerültünk össze, rosszabb is lehetett volna. Van, hogy fegyveres katonák is szoktak mászkálni a vonatokon, a miénken most nem volt, de úgy vettük észre, inkább észak felé aktívabbak az évek óta tartó pakisztáni-indiai feszült helyzet miatt.

Az utolsó órák voltak a legnehezebbek. Nem ettünk normális ételt, nem tudtunk rendesen tisztálkodni, alig mozogtunk, fáradtak voltunk, és még gyűjteni kellett a maradék erőmet, hogy a szállásig eljussunk. A folyamatos huzat, ventilátor, a sok indiai, a hirtelen környezetváltozás stb… mindez akaratlanul is ellenállást váltott ki belőlem, éreztem, hogy nem lesz rám jó hatással, meg is lett az eredménye, de erről majd legközelebb…

Viki, India 2016.